Vallomás (6.rész)

 Meghoztam végre az új részt!! :D Tudom, hogy "kicsit" sokat kellett rá várnotok, de nem voltam otthon és pár napra nélkülöznöm kellett a gépemet. Szóval bocsánat, hogy megvárattalak Benneteket! :) ♥

Elég rövid rész lett, de azért remélem tetszik! :)
Jó olvasást! :) ♥

u.i.: Naaagyon jól esnek a kommentjeitek, jó látni, hogy ennyien olvassátok és szeretitek a blogom. :) ♥ És remélem még többen leszünk. :P KÖSZÖNÖM!! ♥

 Eljött a hétfő. Először úgy terveztem, nem megyek be az iskolába, de aztán úgy döntöttem, nem futamodok meg. 

Nem félek Hope viselkedésétől. 

 Biztos rohadt mérges lesz, sőt, lefogadom, hogy még kiabálni is fog velem, de nem érdekel, ha utána lehiggad és el tudom neki magyarázni, miért csináltam. 

 Az osztályba érve görcsbe rándult a gyomrom. Kezdek izgulni. 

Szokásos módon a helyemen ültem és a kezemen lévő kötést igazgattam. Még mindig nagyon fájt. Azt hiszem zúzódás, vagy talán megrepedt. Anyám el akart küldeni orvoshoz, de aztán csak bekötötte. 

 Lassan egyre többen gyűltünk az osztályban. Mindenki a kötést bámulta a kezemen, de senki sem szólt hozzám.

 Aztán megérkezett Hope. Mindenki elcsendesedett, mikor belépett az osztályba. 

Látszott, hogy szemeivel engem keres. Aztán meglátott és egyenesen felém jött. "Talán mégsem haragszik."- gondoltam magamban. Nem láttam a szemeiben semmi különöset, ezért halványan rá mosolyogtam. 

 Odaért hozzám, és megállt előttem.

- Szia, Hope! - köszöntöttem megkönnyebbülten. 

Ő nem szólt semmit, csak mélyen a szemembe nézett és.... és teljes erőből pofon vágott.

Meglepődtem. Az ütéstől először égni, majd zsibbadni kezdett az arcom. 

Mindenki minket bámult. A teremben tapintani lehetett a feszültséget. Mindenki megdöbbent Hope viselkedésén.

- Mégis mit képzelsz magadról, Harry? Eljössz a buliba és szó összevered azt az embert, akivel beszélgettem? Mit gondolsz, ki a szar vagy te? Hm? Te nem vagy normális! Komolyan mondom, kezeltesd magad, mert egy közveszélyes pszichopata vagy! Hogy a francba voltál erre képes, te állat? Dean-t csaknem halálra verted, csak mert szóba állt velem. Komolyan mondom, nem ismerek rád. Tudtam, hogy ingerlékeny vagy még talán még veszélyes is, de hogy ennyire! Csalódtam benned, Harry. 

 Hangja csak úgy visszhangzott a teremben. Tudtam, hogy Hope mérges lesz, de hogy ennyire...

- Hope, hallgass meg! Kérlek! - mondtam neki halkan. Fura módon remegett a hangom. Valami nyomás félét éreztem a mellkasomban, amit nem tudtam hova tenni. 

- Nem, Harry. Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra. És rád sem vagyok már kíváncsi többé! - elsírta magát. Utál engem. Mindent tönkretettem. 

 Megfordult és ki akart menni a teremből, de én megfogtam a csuklóját és visszahúztam. 

- Ne rángass! - ütötte meg a mellkasomat. 

- Akkor is elmondom, ha tetszik, ha nem. Nem tudom, miért csináltam azt péntek este a bulin - néztem mélyen a gyönyörű kék szempárba. - Nem tudom, miért vagyok veled ilyen. Nem tudom, miért borult el az agyam, mikor azzal a féreggel láttalak. Nem tudom, miért húzom fel magam annyira a viselkedéseden. És azt sem tudom, hogy... hogy mit is érzek pontosan irántad - mondtam ki egyszerre az egész osztály előtt, ami már egy jó ideje nyomasztott. Láttam rajta, hogy megdöbbent, de nem szólt közbe, ezért folytattam. - Azt hiszem... én... én kedvellek, Hope - mondtam ki egy szuszra. 

- M... Mi? - dadogta. Össze volt zavarodva, ahogyan egy picit én is. 

- Ez számomra is ugyanolyan hihetetlen, mint számodra... - suttogtam, de elég hangosan, hogy mindenki hallja. 

- Harry, én... Nem tudom, mit mondjak erre - felelte szintén suttogva. 

- Nem is kell. Csak... Csak gyere velem. Kérlek! - fogtam meg gyengéden a kezét. 

- Most? - nézett körbe. Még mindig mindenki minket nézett. 

- Igen, most. Na, gyere! - húztam magam után. Tulajdonképpen én sem tudtam, hova megyünk.

Kimentünk a suliból, autóba ültünk és elindultunk, nem tudom hova. 

Csak mentünk... 

Az út alatt nem sokat beszéltünk. Hope parázott, hogy mi lesz most, hogy ellógunk a suliból, de megnyugtattam őt, hogy nem lesz úgysem semmi gond. 

Két-három óra múlva meg érkeztünk. Megálltunk az út szélén.

- Harry! Hallom a tengert! - csodálkozott mikor kiszálltunk az autóból. - Hova hoztál? 

- Gyere, majd meglátod - fogtam meg a kezét. - Csukd be a szemed! Ne less! - utasítottam, ő pedig teljesítette a kérésemet. 

- El fogok esni! - szorította meg a kezemet, mert félt. 

- Itt vagyok és vigyázok rád! - léptem a háta mögé. - De tényleg ne less! 

Elindultunk lefelé a lejtőn. A tenger hangja felerősödött és már az illatát is éreztem halványan.

- Kinyithatod a szemed! - suttogtam közvetlenül a fülébe. 

Nem hiszem el, hogy itt vagyunk. Utoljára mikor itt jártam 

kilenc éves lehettem. Azóta már tíz év eltelt.

 Kinyitotta a szemét és körülnézett. El volt képedve a látványtól, ami a szemünk elé tárult. Tenger és szikla mindenhol. Olyan békés és nyugalmas volt minden.

- Harry, ez... Ez gyönyörű! - csodálkozott. - De miért hoztál ide? 

- Csak hogy kettesben lehessünk nyugodt körülmények között. Azt hiszem van mit megbeszélnünk - nevettem. 

Felmentünk egy nagy kiugró sziklára, ahonnan az egész mindent be lehetett látni és leültünk.

- Oké, szóval miről akarsz beszélni? - fordult felém érdeklődve.

- Rólad, rólam.... Rólunk. 

- Miért voltál velem olyan bunkó? - kérdezte hirtelen.

- Hope, én mindenkivel bunkó vagyok - nevettem, mert tényleg ez volt az igazság.

- De... Miért? Miért nem hagyod, hogy... hogy az emberek meglássák benned a jót? - kérdezte halkan, mintha csak félne valamitől... vagy valakitől. 

- Azért, Hope, mert ha az emberek jót látnak, akkor el is várják azt. És én nem akarok mások elvárásai szerint élni... 

- Oh... Ez... Szép gondolat.

- Kösz, egy sorozatban hallottam -  rontottam el a meghitt hangulatot. 

- Te ünneprontó! - bökött vállba játékosan.

- Szóval szerinted jó vagyok?

- Igen, szerintem jó vagy... Időnként - nevetett, ami engem is mosolygásra késztetett. 

Annyira gyönyörű nevetése van, mint egy angyalnak. 

- Na jó, és te miért voltál velem olyan, mint egy hisztis ovis? - tereltem el a témát.

- Héj, én nem... Nem is hisztiztem! - tiltakozott, de látta az arckifejezésemet, ezért végül belátta: - Na jó... Talán néha. De csak azért, mert te is bunkó voltál velem! Idegesített, hogy olyan voltál. Azt hittem, utálsz. És... Össze voltam zavarodva. Nem tudtam, mit érzek.

 - És most már tudod? - nyeltem egy nagyot. Gombóc volt a torkomban és vagy ezer lepke a gyomromban, annyira izgultam, hogy mit fog mondani.

- Igen... Azt hiszen, hogy én... Én... Basszus, Harry, én kedvellek! - mondta ki hirtelen nekem pedig óriási kő esett le a szívemről. 

 Kárörvendően elnevettem magam, mert láttam, hogy mennyire zavarja a dolog. 

- Ne nevess, ez nem vicces! Hallod? - ütött meg játékosan.

Tovább nevettem ezen az abszurd helyzeten. Hope kedvel engem!

- Tényleg kedvelsz? - néztem mosolyogva a szemébe.

- Igen - felelte halkan. - Te is kedvelsz? 

- Igen, azt hiszem kedvellek - mosolyogtam rá.

- Oké... - suttogta. 

 Talán zavarban van? Miért? Fél tőlem?  

 Nem tudom, miért, de a szemem a szájára tévedt. Szép, telt ajkai voltak. Nem tudtam róluk levenni a szemem. 

 Akaratom ellenére is megnyaltam az alsó ajkamat. 

- Nagyon nyálas lenne, ha itt csókolnálak meg először? - kérdeztem csak úgy mellékesen.

- Azt hiszem igen. Tudod itt a tenger, meg minden... Olyan sablonos lenne, mint a filmekben. 

- Igazad van. Akkor ezt halasszuk el. Van kajád? Éhen halok. 

 Elfeleztük Hope uzsonnáját és megettük. Nem volt túl sok, de némiképp csillapította az éhségemet.

 Kora délután lehetett, mikor elmentünk sétálni. 

Még magam is meglepődtem, hogy milyen jól éreztem magam vele. Jól el lehet vele beszélgetni. Sok mindent megtudtunk egymásról. Ha elvégezte a gimit főiskolára szeretne menni művészet szakra. 

- Rajztanár szeretnék lenni - mondta csillogó szemekkel. 

- Azt hittem valami... másabb munkát akarsz. Például ügyvéd szeretnél lenni. Nem tudtam, hogy szeretsz rajzolni.

- És te Harry, te mi akarsz lenni? 

- Semmi - feleltem komolyan.

- Ezt hogy érted? Nem akarsz továbbtanulni? - csodálkozott.

- Szerinted úgy nézek én ki? Én már nem tanulok tovább. Nekem ennyi elég is volt.

- De... Mit fogsz akkor dolgozni? - nevetett. Most kinevet engem? 

- Majd meglátom. Messze van az még! 

 Aztán tovább beszélgettünk. Valahogy újra a péntek estére, pontosabban Dean-re terelődött a szó.

- Féltékeny vagy Dean-re? - cukkolt.

- Nem, miért lennék. Engem úgyis jobban kedvelsz! - kacsintottam rá. - Egyébként megtiltom, hogy újra találkozz azzal a barommal.

- Jaj, Harry, ne kezdd már megint ezt a parancsolgatást! Nem ismered Dean-t. Tök rendes srác.

- Hidd el, Hope, ismerem. És egyáltalán nem rendes. Dean egy féreg! - emeltem fel egy picit a hangom.

- Miért mondod ezt? Dean rendes volt velem - sértődött meg.

Nem akarok újra veszekedni!

- De csak mert le akart fektetni, úgy mint az összes csajt, akinek a közelébe kerül. Nem találkozhatsz vele többet, Hope. Csak kihasználna. 

- Honnan tudsz róla ennyit? - csodálkozott.

- Mert... Ez egy hosszú történet. Nem érdekes. Az a lényeg, hogy tartsd magad tőle távol, megértetted? - hajoltam le hozzá, hogy arcunk egy szintben legyen.

- Csak ha elmeséled, hogy miért utálod őt annyira! - alkudozott. Azt hiszem muszáj lesz neki elmesélnem...