Sokk (14.rész)

 Sziasztok!! Meghoztam az új részt! Nagyon-nagyon sokat dolgoztam rajta, mert ez az egyik legfontosabb rész (szerintem). Szóval jó olvasást! :)  
Kommenteljetek, ha tetszett! :)
KÉSZ A CSOPORT! :) CSATLAKOZZATOK! ITT LESZ KINT MINDEN ÚJ RÉSZ ÉS HÍR A BLOGRÓL! :)
   Hope csoport

Megfogadtam, hogy ma nem megyek Hope-ért. Azt kérte, hogy hagyjam őt békén, és én meg is teszem.
A kocsimba ültem és elindultam egyenesen az iskolába. Mérges voltam és csalódott Hope szokatlan viselkedése miatt. Eddig olyan nyugodt volt és kiegyensúlyozott, most meg mintha kicserélték volna. Lehet, hogy a fejfájás miatt, de azért egy kicsit haragszom rá. Remélem ma bocsánatot kér, mert én nem fogok, az biztos!
 Odaértem a gimihez, kiszálltam és egyenesen az osztályba mentem. Nem volt kedvem beszélgetni a többi osztálytársammal.
Lassan mindenki beért az osztályba, hisz már csak öt perc volt csengetésig, Hope viszont még nem volt itt.
Talán csak gyalog jön. Vagy még mindig engem vár a házuk előtt?
Bűntudatom támadt. Érte kellett volna mennem. Messze lakik az iskolától...
Már indultam is volna ki az osztályból, mikor belépett Mrs. Knightley. Szúrós szemmel rám nézett majd tettetett kedvességgel rám mosolygott.
- Hova-hova, Styles? Csak nem meg akarsz lógni az órámról? - kezdett el gyanúsítani.
- Nem, dehogy. Hope-ért indultam. El kellett volna mennem elé reggel a kocsimmal, de nem tettem és most valószínűleg miattam késik - mondtam komoly arccal.
- Ne fáraszd magad feleslegesen, Styles! Hope ma nem jön iskolába. Beteg. Csodálkozom is, hogy nem tudod, hisz a fiúja vagy, nemde? - gúnyolódott. Utál engem ez a tanár...
- De. Nekem.... nem mondta - vallottam be halkan. Én csak úgy tudtam, hogy vitaminhiány, ami miatt nem nagyon szoktak hiányozni az iskolából.
- Nos, akkor érdemes lenne átgondolni a kapcsolatotokat - mosolygott rám a tanár, az osztály pedig elnevette magát.
Halkan bólintottam, majd a helyemre indultam.
- Mi van Hope-val? - kérdeztem hirtelen a tanárt. Ő biztosan tudja.
Komoly arccal felém fordult, majd megcsóválta a fejét.
- Nos, Harry, azt nem mondhatom el - mondta.
Szokatlan módon Harrynek szólított. Mintha kicsi sajnálat tükröződött volna a hangjában.
 Szomorúan bólintottam, majd a padomat kezdtem el bámulni.
Rosszat sejtek. Miért titkolózik mindenki?
****************************************************************************************
 Iskola után rögtön Hope-ék háza felé vettem az irányt. Muszáj beszélnem vele, mert valami nincs rendben, érzem.
Csengettem. Az apja nyitott ajtót.
- Hope most pihen. Menj el, Harry! - közölte szigorúan.
- Beszélni szeretnék vele. Sürgős! - makacskodtam. - Nem fogok elmenni, amíg nem beszélek vele!
- A szobájában van - lépett félre az apja az ajtóból.
Beléptem a házba és felmentem az emeletre.
Kopogtam az ajtóján, majd meg sem várva a választ, beléptem.
 Az ágyán ült és olvasott, mint tegnap.
Elkerekedett szemmel rám nézett. Le sem tette a könyvet, felém sem fordult, csak halkan megkérdezte:
- Te mit keresel itt?
Hangja nem volt ellenséges, inkább szomorú.
Szemei alatt sötét karikák húzódtak. Nem aludhatott sokat az éjjel.
Közelebb léptem hozzá és egy puszit nyomtam a homlokára. 
- Tudni akartam, hogy vagy. Nem voltál ma suliban, ami megijesztett - leültem mellé az ágyra.
- Jól vagyok. Minden oké. Felesleges aggódnod - mondta, még mindig rám nem nézve.
 Halkan elnevettem magam. Hazudik. Valamit nem mond el nekem és ez kicseszettül bosszant.
- Hazudsz. Valami nincs rendben, Hope. Nem vagyok hülye! Látom, hogy valamit eltitkolsz előlem. Csak azt nem tudom, miért.
- Basszus, Harry! Hát nem érted, hogy nincs semmi? Minden a legnagyobb rendben. Felesleges aggódnod. És megkérnélek, hogy hagyj békén a paranoiáddal. Köszönöm - akadt ki megint.
Szemében könny csillogott, de nem vettem róla tudomást.
Erős szorítást éreztem a mellkasomban, próbáltam nem rá figyelni, de nem ment.
Felálltam és megindultam kifelé a szobájából.
Már nyúltam volna a kilincsért, de visszafordultam.
- Tudod, azért örülnék, ha nem a tanártól tudnám meg, hogy beteg vagy - csóváltam meg a fejem, majd elhagytam a szobát.
****************************************************************************************
Az ágyamon ültem, és zenét hallgattam. Anya és Gemma látták rajtam, hogy valami nincs rendben. Próbáltak felvidítani, de inkább magányra vágytam.
A telefonom rezegni kezdett. Reménykedtem, hogy Hope hív, de csak Louis volt az.
Felvettem és beleszóltam.
- Heló, haver! Rég beszéltünk. Hogy vagy? - hallottam Louis vidám hangját.
Jó neki, hogy ennyire boldog.
- Szia, Louis. Minden rendben - sóhajtottam, bár nem voltam túl meggyőző.
- Mindig is rosszul hazudtál, Hazz. Szóval ki vele, mi a probléma? - kérdezte kedvesen.
Úgy döntöttem, elmondom neki. Louis jó tanácsokat tud adni.
Beszámoltam neki mindenről. Hope fura viselkedéséről, a rosszulléteiről, arról, amit a tanár mondott, a mai és a tegnapi napról.
 Louis kicsit gondolkodott, majd azt mondta:
- Te, haver, nem lehet, hogy Hope terhes? Akkor szoktak így kiborulni a csajok. Simán meglehet, hogy beparázott, mert azt hiszi, elhagyod miatta.
Elnevettem magam.
- Nem Louis, Hope nem lehet terhes. Mi még... nem szexeltünk - közöltem, mire csodálkozni kezdett.
- Wow, haver, ez nem semmi! Eddig kibírtad? Le a kalappal! - hangja elismerően csengett, amitől mosolyognom kellett.
- Hát... Én még várni szeretnék, amíg Hope is készen áll rá - vallottam be halkan.
- Viszont ha nem terhes, gőzöm sincs, mi baja - mondta csalódottan.
 Még beszéltünk pár percet, majd letettük.
Visszatértem a zenehallgatáshoz. Nem tudtam, mit csináljak. Úgy éreztem, hogy belefulladok a gondolataimba. Tanácstalan voltam.
 Halk kopogást hallottam az ajtóm felől. Azt hittem, anya az, vagy talán Gemma.
- Gyere be! - mondtam egy kicsit hangosan, hogy hallja.
 Legnagyobb meglepetésemre Hope lépett be a szobámba. Szívesen megöleltem, megcsókoltam volna, de inkább visszatettem a fülhallgatót a fülembe, mintha zenét hallgatnék, de nem kapcsoltam be.
- Szia - köszönt bánatosan. - Leülhetek?
 Szó nélkül bólintottam, mire helyet foglalt. Próbáltam közömbösnek tűnni. mint amilyen ő is volt.
 Pár percig csak így ültünk csendben. Hope a padlót bámulta, én pedig úgy tettem, mintha zenét hallgatnék.
- Beszélnünk kell! - sóhajtott végül.
Erre kivettem a fülhallgatót a fülemből. Várakozóan ránéztem.
- Gondolom, hogy rájöttél, valami nincs rendben, igaz? - kérdezte komolyan, mire elnevettem volna.
- Igen, Hope, mivel több eszem van, mint egy csimpánznak - mondtam szemrehányóan, mire szomorúan megcsóválta a fejét.
- Az a helyzet, hogy nincs minden teljesen rendben velem. Nem haragszom rád, Harry. Nem azért kiabálok. Csak, tudod... Hazudtam neked! - vallotta be, mire elcsuklott a hangja.
Megtört a jég. Felültem és átöleltem, mire odabújt hozzám.
 Megsimítottam a haját, majd a hátát. Így próbáltam nyugtatni.
Elhúzódott tőlem és megint a padlót kezdte el nézni, mintha valami érdekes lenne rajta. Nem akartam sürgetni, de már nagyon kíváncsi voltam.
- Tényleg voltam orvosnál - kezdett bele sóhajtva.
Remegő kézzel letöröltem a szeme sarkából kicsorduló könnycseppet, mire halványan elmosolyodott. De nem vidáman, inkább szomorúan.
- Nem vitaminhiányom van. Annál sokkal komolyabb - vallotta be.
Gondterhelten bólintottam, hisz beigazolódott a gyanúm. 
- Tudnod kell, valamit, Harry! Én megértem, ha ezek után majd elhagysz. Nem fogok rád haragudni - mosolygott rám szomorúan.
- Nem foglak elhagyni. Veled maradok, bármi is van! - csókoltam meg. - Szeretlek!
- Én is szeretlek. Nagyon - csókolt meg újra.
 Szorosan megöleltem, mire a vállamba fúrta a fejét.
 Pár pillanatig így voltunk, majd elhúzódott tőlem.
- Az a helyzet, Harry, hogy... - kezdett bele, de megint elcsuklott a hangja.
Mély levegőt vett, majd a szemembe nézett.
- Rákos vagyok! - mondta ki egyszerre, én pedig úgy éreztem, mintha kirúgták volna alólam a talajt.