Múlt (11.rész)

 Sziasztok! :) Meghoztam az új részt. :D Remélem tetszeni fog majd Nektek. :) 

Jó olvasást, és kommenteljetek, hogy tetszett - e! ♥ 

 Mozgalmas hetem volt. Louis-nak sikerült házat találnunk, nem messze tőlünk. Nem túl nagy, de otthonos és nyugodt környéken van. 

 Hope-val minden rendben. Reggel én járok érte és én is viszem haza. Jól megvagyunk. Fura, de nyugodt életem van. Szokatlan ez még számomra, de nem mondom, hogy nem tetszik.

 Ma szombat van, azaz ma jön haza Gemma és ma mutatom be Hope-t. 

Eléggé izgulok...

- Harry! Mikor mész a barátnődért? - kérdezte az anyám, mikor leértem a konyhába. Épp sütött. 

- Most. Mikor jön Gemma? - érdeklődtem. 

- Azt hiszem fél óra és itt lesz - nézett az órájára. - Úgyhogy szerintem siess! - nevetett. Látszott rajta, hogy nagyon izgul ő is. 

 Kiléptem az utcára. Fura, de meleg volt és sütött a nap, pedig már kora ősz volt. 

 Beültem az autómba és Hope-ék háza felé vettem az irányt. 

Annyira izgultam, hogy izzadni kezdett a tenyerem. De utálom ezt az érzést...

- Szervusz, Harry! - mosolygott rám Kristen, mikor ajtót nyitott. - Hope mindjárt jön. Épp készülődik. Tulajdonképpen hova is mentek? - vonta fel a szemöldökét gyanakvóan. 

- Bemutatom őt a családomnak - mosolyodtam el halványan. 

Eléggé meglepődött. 

- Egek! Nem tudtam, hogy ez ennyire komoly köztetek! - mosolygott. Látszott rajta, hogy örül.

- Hope-val komolyan gondolom - biztosítottam, mire hálásan elmosolyodott. 

- Szia! - köszöntött Hope, mikor kijött a szobájából. 

 Farmer rövidnadrágot, fehér blúzt és krémszínű kötött kardigánt vett fel. Haját szét engedte. 

Visszafogott volt, mégis csinos.

 - Szia! - csókoltam meg, mikor leért a lépcsőn. - Indulhatunk? - kérdeztem halkan, mire bólintott. 

 Csendben telt a hazafelé út. Halkan szólt a zene, de mi nem beszélgettünk, mégsem volt az a kínos hallgatás. Mindketten gondolkodtunk valamin. Én Gemma-n. 

 - Izgulsz? - csókolt meg Hope. 

- Igen - vallottam be. - Eléggé. 

- Ne félj, itt leszek melletted! - bújt oda hozzám. Megnyugtató érzés volt, hogy tudtam, hogy van valaki, aki mellettem áll. 

 Remegő kézzel próbáltam kinyitni az ajtót, de nehezen ment. Alig találtam bele a kulcslyukba. A harmadik próbálkozásra sikerült csak kinyitnom az ajtót. Mély levegőt vettem. Hope bátorítóan rám mosolygott. 

- Na végre már megjöttek! - hallottam anyám vidám hangját. 

Ezek szerint Gemma már itt van...

- Sziasztok! - jött ki hozzánk az előszobába. 

Amint meglátta Hope-t, felcsillant a szeme. 

- Őhm... Anya, ő itt a barátnőm, Hope - mutattam be őket egymásnak zavartan. - Hope, ő itt az anyám.

- Jó napot! Hope Evans vagyok! - fogott kezet Hope az anyámmal.

- Anne Styles. Örülök, hogy megismerhetlek! Szerintem tegeződjünk - ajánlotta az anyám. 

Ezek szerint szimpatikus neki Hope. Mondjuk nem csodálkozom...

- Őhm... Gemma már itt van? - kérdeztem félhangosan, mire anyám bólintott. 

- Szia, Harry! - hallottam egy felénk hangot a konyha felől. Odakaptam a fejem. 

Ott állt a nővérem. Hihetetlen, hogy hogyan megváltozott. Időközben nővé érett. Nagyon hasonlítottak a vonásai az enyémekre. Tulajdonképpen olyan, mintha a női hasonmásomat látnám. Csak neki nem voltak tetkói. 

- Gemma? - kérdeztem meglepődve.

- Hogy megnőtt az én kisöcsém! - nézett végig rajtam mosolyogva. Ha jól láttam, könnyezett. 

- Te is... megnőttél - mondtam. Hangom erőtlen és rekedtes volt.

- Meg sem ölelsz? - kérdezte csodálkozva. 

Le voltam sokkolva. 

Odamentem hozzá és félénken megöleltem, ő viszont szorosan átkarolt.

- Annyira hiányoztál! - zokogta, mire én is sírni kezdtem. Nem tehettem róla, de elérzékenyültem. 

- Te... te is nekem! - simítottam végig a haján. Hullámos volt, de nem annyira, mint nekem.

 Nem akartam, de úgy sírtam, mint egy kisgyerek. De mentségemre legyen mondva, a nővérem is. 

 Anyánk is örömkönnyekkel küszködött, ahogy Hope is. Olyan volt, mint valami rossz romantikus film... 

 Leültünk ebédelni. Hope mellett foglaltam helyet, szemben a nővéremmel. Krémleves volt pirítóssal. Finom volt, anyám kitett magáért. 

Én nem beszéltem, inkább csak az anyám kérdezgette Hope-t. Minden szavát úgy itta, mintha nem is tudom... Mintha Hope egy bölcs mester lett volna, az anyám meg a tanítványa. De azért jó volt látni, hogy kedvelik egymást. 

 Aztán jött a főétel. Töltött csirkemell, túróval töltött gombafejek, rizzsel és salátával. 

Én csirkét ettem, mer egyenesen utálom a gombát. Tinédzser korom óta valahogy nem tudom megenni. Anyám szerint válogatósabb lettem. Lehet, hogy igaza van.

- Gemma, vegyél a gombából is! - nézett rá kedvesen az anyám. - Hozzá se nyúltál! Olyan vagy, mint Harry...

- Ezt hogy érted? - nézett rá értetlenül a nővérem. 

- Én sem szeretem a gombát - szóltam közbe csak úgy mellékesen. 

Hope mosolyogva rám nézett. Valami olyasmit gondolhatott, hogy "Óh, de aranyos, hogyan hasonlítanak!". Én pedig azt gondoltam, hogy "Ne már! A nővérem utánoz engem!". 

Fura érzés valakire hasonlítani. Tíz évet úgy éltem le, hogy egyke vagyok. Mármint úgy értem, tudtam, hogy van egy nővérem, és emlékeztem is pár dologra a gyerekkorunkból, de olyan, mintha sosem ismertem volna. 

Anyám ritkán mesélt róla, akkor is csak apróságokat. Például, hogy lett barátja. Vagy hogy sikeresen letette az érettségit. De kábé ennyi. Nem tudtam, mit szeret, mit csinál vagy hogy kik a barátai. 

Egy kicsit haragszom is rá emiatt. Miért nem keresett? Az öccse vagyok! 

Mondjuk ebben én is hibás vagyok egy kicsit. Én is kereshettem volna. De neki kellett volna kezdeményezni, hisz ő az öregebb! 

- Harry, mi a baj? - fogta meg a kezem Hope. - Rosszul vagy? - láttam rajta, hogy megrémült. 

 Ledobtam a villám a tányéromra és felálltam az asztaltól, de túl hirtelen tettem, és feldöntöttem a székem. 

Anyám ijedten rám nézett. Értetlen volt az arckifejezése.

- Harry drágám, baj van? - kérdezte kedvesen, bár hallottam a hanglejtéséből, hogy ideges. 

- Felmentem a szobámba - mondtam remegő hangon. - Kösz az ebédet.

Értetlenül fordultak utánam. A szobám ajtajából még hallottam, ahogyan anyám azt kéri, hogy folytassák az evést. 

 Leültem az ágyamra. A falamra meredtem. 

" Értetlenül néztem az ajtóban álló rózsaszín bőröndöket. Hova készülnek péntek este kilenckor?

- Gemma! Hova mész? - kérdeztem sírva. Tudtam, hogy valami nincs rendben. - Itt hagysz minket?

- Nem... Nem tudom! - simította meg a hajamat könnyezve. - Egy kis időre el kell válnunk, Hazz! De... De majd találkozunk! 

Szemei vörösek voltak és karikásak. Ő is sírt.

- Mikor? A hétvégén már haza jösz? - kérdeztem reménykedve. 

- Nem hiszem. Anyáék most egy kicsit... külön mennek. De majd ha kibékülnek, akkor majd biztosan találkozunk - mosolygott rám kedvesen. Tudtam, hogy hazudik.

- Nem akarom, hogy kibéküljenek! Apa rossz! - mondtam durcásan, mire Gemma a számra tapasztotta a kezét. 

- Harry! Halkabban, még meghallják! Apa... Nem rossz! Csak mostanában kicsit ideges. De szeret minket! - suttogta. Arcán kiült a rémület. 

Eltátogtam, hogy "hazudsz", mire Gemma elsírta magát. Ő is tudta.

- Gemma, gyere már, csessze meg! Meddig kell, hogy várjak? Itt fogok megöregedni az ajtóban - hallottam az apánk ideges hangját. 

- Megyek! - sóhajtott. - Lekísérsz? - mosolygott rám erőtlenül, mire csendben bólintottam. 

 Lent anyánk és az apánk várt. Ő is bőröndöket tartott a kezében, csak az övéi nagyobbak voltak és feketék. 

 Anyám nem sírt, hanem zokogott. 

- Nem veheted el tőlem! - ütötte meg ököllel a férfi mellkasát, mire ő ellökte magától, de olyan durván, hogy anyánk esését az asztal fogta fel.

- Ne bántsd! - kiáltottam apámra. - Fáj neki. Nézd meg, hogy sír! - mentem oda a földön ülő anyámhoz. 

Gyengéden megsimítottam az arcát, amin véraláfutások voltak. 

- Semmi baj, Harry! Nincs bajom - mondta erőtlenül. - Ne aggódj, nem fájt. Csak ne sírj, oké? - nyugtatott kedvesen. 

Apám megfogta a bőröndeit és a kocsija felé indult. Gemma csomagjait meg sem próbálta vinni, hagyta, hogy kislánya cipelje. 

- Segítsek? - vettem ki a nővérem kezéből a táskákat. - Viszem, hogy neked ne kelljen! 

- Nem kell, kishaver! Ne gyere ki, mert megfázol. Maradj bent anyával! - ölelt meg. - Légy jó, és fogadj szót! Viszlát, öcsi! - egy puszit kaptam az arcomra, majd ki lépett az ajtón, és soha többé nem láttam viszont a nővéremet."

Ez az utolsó emlékem róla.

 Éreztem, hogy megint könnyezek. Mellkasomat szorítani kezdte a sírás. Fejemet el lepték a zavaros gondolatok. 

Miért jött vissza? Ha eddig nem törődött velem, most miért tenné? 

Kopogást hallottam, de nem reagáltam rá. Tovább ültem és gondolkoztam.

- Harry, én vagyok az, Hope! - hallottam az ajtó mögül. - Minden rendben? 

Felálltam és kinyitottam az ajtót. Hope megkönnyebbülten elmosolyodott. Aggódott értem.

- Gyere be! - mondtam erőtlen, rekedt hangon. Talán ő el tudja terelni a gondolataimat...

Sóhajtva leült az ágyra. Körülnézett a szobámban. Elég nagy rendetlenség van nálam mindig. Most bántam, hogy nem rakodtam el. 

 A szobám nem túl nagy helység. Éjkék falak, vörös szőnyeggel és sötét parkettával. 

A falakon pár poszter és egy polc, amin egy férfi parfüm és egy lámpa áll. 

A polccal szemben az ágyam, ami két személyre lett tervezve, szürke-vörös ágyhuzattal, ami Londont ábrázolja. 

Az ágyamtól nem messze egy tévé áll, mellette egy CD állvánnyal, ami tele van filmekkel, és egy másikkal, ami zenékkel. A szoba legeldugottabb sarkában a régi gitárom áll, éppen, hogy csak kilátszik a nyaka. Már rég nem használtam...

- Miért nincs íróasztalod? - nézett rám furán Hope. 

- Minek? Úgysem szoktam tanulni! - vontam meg a vállam hanyagul, mire ő nevetve hozzátette, hogy "Jogos!".

- Egyébként szép szoba! - mondta halkan, én pedig megköszöntem. 

Pár percig csak így ültünk csendben, bámulva magunk elé. Hope törte meg a csendet:

- Harry! Mi a baj? Olyan fura voltál az ebédnél, azt hittük, rosszul vagy! - simított végig az ujjával a kezemen lévő tetkón. 

- Sajnálom, ha megijesztettelek! Nem akartam. Én csak... - mondtam bizonytalanul. - Nem tudom, mi van velem, Hope! Össze vagyok zavarodva! Hirtelen visszakaptam a nővéremet, de... Valahogy nem tudok neki örülni. Persze nagyon hiányzott, és amióta az eszemet tudom, viszont akartam őt látni, és azt akartam, hogy mi, anyám, Gemma és én, egy család legyünk újra, úgy mint régen, de most valahogy mégsem tudok örülni. Amikor kiderült, hogy Gemma sem szereti a gombát, bepánikoltam. Eszembe jutott, hogy ő a nővérem, aki hasonlít rám, és nem egy idegen lány. És... Ez fura volt és szokatlan. Az évek során már megszoktam, hogy egyke vagyok és bele is törődtem, hogy nekem soha nem lesz már testvérem. Erre tessék! 19 évesen visszakapom a felnőtt nővéremet. Tíz év csak úgy kimaradt az életünkből. És most idejön, és úgy kell tennem, mintha nem is váltunk volna el egymástól. Pedig ő tulajdonképpen egy idegen! Nem is ismerem őt, és ő sem engem! 

- Hát beszélgessetek! - mondta. - Harry, alig pár órája találkoztatok. Szerintem természetes, hogy nem tudjátok ott folytatni, ahol abbahagytátok. De... De meg tudjátok egymást majd ismerni! És akkor meglátod, hogy mennyire aranyos lány is. Mert... Mert ő aranyos, Harry! És szereti a kisöccsét, aki mellesleg már nem is olyan kicsi! - tette hozzá nevetve. Én is mosolyogni kezdtem. - Szóval, Harry, szerintem először adj egy esélyt arra, hogy megismerjétek egymást, mert hidd el, nem fogod megbánni. 

 Talán igaza van. Meg kéne próbálnom ellazulni és örülni annak, hogy visszakaptam a nővéremet. 

 Hanyatt dőltem az ágyon és a plafont kezdtem ek bámulni. Hope mellém feküdt, fejét a mellkasomra hajtotta. 

 Lassan végig simítottam a haján, mire rám mosolygott. Oda hajolt hozzám és megcsókolt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kezemet a derekára csúsztattam és gyengéden megmarkoltam. 

 Egy gyors mozdulattal átfordítottam őt, így felülre kerültem. 

Feje mellet támasztottam magam. Egyik kezét a tarkómra tette, a másikkal a pólóm alját markolta. 

Jobb kezemet a pólója alá csúsztattam, mire halkan felnyögött. Feltüzelt a gondolat, hogy Hope-nak tetszik, amit teszek vele. 

Beletúrt a hajamba és gyengéden meghúzta az egyik tincsemet, ami egy eléggé hangos nyögést váltott ki belőlem, magam sem tudom, miért. 

Hope kuncogni kezdett a heves reakciómon és én is elmosolyodtam. 

 A piszkosabbnál piszkosabb gondolatok elöntötték az agyamat. Ködös lett minden. 

 A nyakához hajoltam és gyengéden szívni kezdtem. Halkan felsóhajtott, én pedig erősebben kezdtem el kényeztetni a puha bőrt. 

Megfogtam és levetettem a pólómat, a földre hajítottam, majd visszatértem Hope nyakához. 

 Éreztem, hogy egyre "szorosabb" lesz az alsónadrágom. Valószínűleg ő is megérezhette, mivel egyre közelebb nyomta magát hozzám. Hirtelen belekarmolt a hátamba, de egyáltalán nem fájt, csak meglepett. 

 Kopogást hallottam, majd ajtónyitódást. Odakaptam a fejem. Gemma állt ott és zavartan bámult minket.

Hope vörös fejjel, rekord gyorsasággal kimászott alólam és hebegni kezdett, valami olyasmit, hogy "csak beszélgettünk", én pedig kérdőn a nővérem felé fordultam. 

- Bo-bocsánat. Látom megzavartam valamit. Csak... Csak anya üzeni, hogy csinált sütit és talán kérnétek ti is belőle - dadogta a padlót bámulva. 

- Mondd meg neki, hogy egy perc és megyünk - bólintottam. - Becsuknád?

- Pe-persze - motyogta, és gyorsan becsapta maga mögött az ajtót. 

 Egymásra néztünk Hope-val és egyszerre elnevettük magunkat. 

Lehajoltam a pólómért és visszavettem. 

 Gemma aztán tud időzíteni! Végre "összemelegedünk" Hope-val, erre bejön a nővérem! Nagyszerű, mondhatom...

- Úristen, ez nagyon ciki volt - nevetett Hope. Szegény, teljesen zavarba jött. - Szerinted mit gondol most Gemma? 

- Mégis mit gondolna? Szerintem nem csináltunk semmi rosszat, csak "szórakoztunk" egy kicsit. Nincs ebben semmi kivetnivaló! Azt hiszed, ő nem szokott ilyeneket csinálni? Huszonkét éves, nem áll meg a fejlődésben attól, amit látott! - röhögtem. Annyira aranyos, ahogy szétizgulja magát ezen az apróságon... - Menjünk ki! Anyám vár - csókoltam meg, majd kézen fogva elindultunk le a földszintre, ahol Gemma és az anyám már az asztalnál ültek és csendben beszélgettek. 

Érkezésünkre anyám szélesen elmosolyodott, a nővérem pedig zavartan másfelé nézett. 

 Finomat sütött, ezért majdnem mindet megettük. Kajálás közben jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. 

Aztán anyám felhozta a gyerekkorunkat vagyis csak a vidámabb részét. 

- Mikor kicsik voltak, mindig együtt akartak aludni. Alíg lehetett őket szétválasztani! - mesélte nevetve Hope-nak. - Hol egyik bújt bele a testvére ágyába, hol a másik. Főleg Harry volt nagyon ragaszkodó típus. Nem lehetett levakarni a nővéréről. Folyton rajta lógott.

 Hope is nevetni kezdett. Biztosan aranyosnak találta, én viszont eléggé kínosnak.

- De csak azért csinálta, mert félt a villámlástól! - "védett" meg Gemma. Ő is mosolyodott ezen a "aranyos kis sztorin". 

- Gemma, ezt most muszáj volt?! - kérdeztem felháborodottan. Miért beszélik ki a gyerekkoromat? Főleg Hope előtt. Nagyon égő... - Amúgy meg nem is féltem a villámlástól! Csak beképzelted! 

- Nem Harry! Tényleg féltél! - mosolygott rám kedvesen az anyám. - Ahogyan a szörnyektől is. Mindig azt bizonygattad, hogy az ágyad alatt van egy. Nyitott lámpánál kellett aludnod, mert attól féltél, hogy a sötétben megesznek. 

Éreztem, ahogyan az arcom égni kezd a szégyentől. Mindenki engem nézett. Próbáltam tagadni, de úgyis tudtam, hogy ezek mind igazak. Egy félős kiskölyök voltam, aki nem tudott leszállni a nővéréről, míg el nem szakították őket egymástól. 

- És aztán ott volt Frankie. Ő volt Harry képzeletbeli barátja - magyarázta az anyám Hope-nak. Nagyon belemélyült a nosztalgiázásba. - Csak ő látta. Négy éves lehetett, mikor elkezdődött nála ez a képzeletbeli barátosdi. Szegénynek nem voltak igazi pajtásai. De mikor megjelent Louis, Frankie eltűnt. Nagyon örültünk neki, mert eléggé idegesítő volt, hogy a fiam magában beszél. Na meg ijesztő! Teljesen úgy kezelte, mintha egy hús-vér ember lett volna és válaszolt volna minden "kérdésére" - mondta komoly hangon. 

 Hope aranyosan rám mosolygott. Nagyon szórakoztatónak találta a ciki gyerekkori történeteimet. 

- Arról még nem is beszéltem, hogy Harry hat éves koráig gyakran bepisilt álmában - folytatta a nosztalgiázást az anyám. 

- Na jó, ebből elég lesz! Le lehet szállni a ciki gyerekkoromról! Köszönöm! - mondtam indulatosan, mire Gemma értetlenül rám nézett. 

- De Harry, ezek nem is kínosak, hanem inkább aranyosak! - simította meg a kezem Hope. - Nagyon édes lehettél kicsi korodban! 

- Ó, az is volt! - nevetett rá az anyám. - Harry nagyon aranyos kissrác volt. Mindig nyitott volt, békés és barátkozó típus. Olyan kis vidám volt. Mindig mosolygott, szinte sosem szomorkodott. Nagy zöld szemeivel és a csibészes mosolyával elbűvölte a körülötte lévő embereket. Mindenki oda volt érte! - mondta elérzékenyülve. - Bezzeg most! Ez már véletlenül sem mondható el róla - csóválta a fejét csalódottan. 

- Ó, hidd el anya, most is sokan vannak oda értem! - kacsintottam, mire csak lekezelően legyintett. 

- Te is tudod, hogy nem erre gondoltam. Arra céloztam, hogy... 

- Jól tudom, mire céloztál! - vágtam a szavába idegesen. Nincs kedvem egy újabb kioktatáshoz, főleg nem Hope és a nővérem előtt. - Hope, hazaviszlek! - álltam fel a helyemről. 

Értetlenül nézett rám. Nem kellett még hazamennie, de én szerettem volna eltűnni a családom elől. 

- De... - mondta zavarodottan. 

- Hope! Gyere! - néztem rá szigorúan. Nem akartam őt megijeszteni, de szerintem sikerült...

 Felkaptam a kabátomat és a bakancsomat és türelmetlenül megvártam, míg Hope és az anyám elbúcsúznak. 

 Nagyon megkedvelték őt a nővéremmel. Kérték, hogy majd máskor is jöjjön és tovább maradjon. 

 Kiértünk az utcára és elindultunk a kocsim felé. De én nem akartam autóba ülni. 

- Nem a kocsiddal megyünk? - kérdezte értetlenül. - És egyébként is, Harry, mi volt ez az egész? - nézett szigorúan a szemembe. Elém állt és kihúzta magát, hogy magasabbnak tűnjön. 

 Nevetnem kellett, annyira aranyos volt. 

- Miért nevetsz? - kulcsolta össze sértetten a kezeit a mellkasa előtt. Még jobban nevetni kezdtem. 

- Csak... Csak olyan aranyos vagy! - léptem közelebb hozzá. 

Majdnem egy és fél fejjel magasabb voltam nála.

- Miért viselkedtél olyan furán? - bújt oda hozzám. 

Végig simítottam a haján és a hátán. 

- Csak kettesben szeretnék veled lenni, távol a családomtól - morogtam. - Mit szólsz? 

 Mosolyogva bólintott, majd a pólómnál fogva magához húzott és megcsókolt. 

Kezemet a derekára tettem, de akaratom ellenére is a fenekére csúsztak, mire ő elnevette magát. 

Még egy utolsó apró csókot adott majd kézenfogva elindultunk a park felé. 

 Az emberek megbámultak minket. Vagyis inkább csak engem. 

Rosszallóan néztek, olykor megvetően, de eddig sem érdekelt, most sem fog... 

Nem törődök mások véleményével, csak Hope-éval. Ő az egyetlen, aki számít. Szeretném, ha ezt ő is tudná...

- Min gondolkodsz? Baj van? - érdeklődött. 

Megint túl aggódja a dolgokat...

- Nem, nincs semmi baj, ne aggódj. Csak... - mondtam bizonytalanul. 

- Csak? - vonta fel a szemöldökét. - Csak mi? - állt elém. 

- Őhm... Szerintem üljünk le, oké? - néztem egy pad felé. Helyet foglaltunk, majd kérdőn felém fordult. 

- Csak... Csak szeretném, hogy tudd, hogy nagyon hálás vagyok, amiért ilyen megértő és türelmes vagy velem, mert tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset. És meg szeretném köszönni, hogy ma mellettem voltál és támogattál. 

- Harry, nem kell hálásnak lenned! Ez természetes, nincs mit megköszönnöd - mosolygott rám. 

Szemei a kezemen lévő gyűrűkre vándoroltak. Ujjaival végig simított az egyiken, ami egy egyszerű fémből volt, gravírozással. 

- Talán igazad van, de... Szokatlan számomra, hogy valaki különösebben törődne velem. Eddig egy rendes kapcsolatom sem volt, inkább csak érzelemmentes "szex-barátságok". Valahol mindig el volt cseszve az életem. Kicsi koromban végig kellett néznem, ahogy apám veri az anyámat, a nővéremet és sokszor engem is. E miatt nem voltak barátaim, mert eléggé visszahúzódó voltam a suliban. A felnőttekkel mindig jobban kijöttem valamiért. Aztán sikerült összehaverkodnom egy Louis nevű sráccal. A legjobb barátom lett, tényleg mindent elmondtam neki. Egy picit pótolta Gemma hiányát. De aztán elköltöztek New York-ba. Akkor már tényleg rohadtul egyedül éreztem magam. Aztán ott volt Dean. Belevitt minden rosszba. A drogok és az alkohol eléggé... megváltoztattak. Amikor ennek vége lett, azt hittem minden rendben lesz. De aztán szembesülnöm kell majdnem minden nap azzal, hogy milyen előítéletesek is az emberek. Mindig a múltat nézik, és azt, hogy milyen voltam akkor. Pedig próbálok változni, elhiheted. De ha mindenki egy agresszív szexéhes drogos punk baromnak fog továbbra is beállítani, nehéz lesz. Próbálom azt a látszatot fenntartani, hogy nem érdekel mások véleménye, de legbelül tudom, hogy én nem ilyen vagyok. Felesleges magamnak hazudnom. Erősnek próbálok látszani, de... belül kicseszettül törékeny vagyok. Nem tehetek róla - vallottam be a földet bámulva. 

Nem akartam, hogy bárki is tudjon az "igazi Harry-ről", de egyre inkább úgy érzem, hogy nem tudom már sokáig magamban tartani, és muszáj valakinek elmondanom. Erre Hope-nál alkalmasabb személyt keresve sem találnék. 


*D