2014. szeptember 28., vasárnap

A bakancslista (16. rész)

Végre új rész! Már nagyon rég megírtam, de nem volt időm feltenni. Sajnálom. :( Mindig közbejött valami. De most itt vagyok és hoztam az új rész is. Kommenteket kérek!! ♥ *szomorú kiskutya szemek*
Jó olvasást!! Remélem tetszeni fog.. ♥ ♥
U.i.: Kicsit rövidre sikerült, de nem akartam annyi mindent összezsúfolni egy részbe. :)
*D






 Együtt töltöttük az egész napot. Csokis sütit sütöttünk (ami egyébként nagyon finom lett), állatkertben voltunk és estére elmentünk hamburgert enni a McDonald’s-ba. Este 10 felé hazavittem őt a kocsimmal. A szülei már nagyon várták. Nem mondta el nekik, hogy nálam marad éjszakára, ami nagyon meglepett.
Megbeszéltük, hogy holnap én megyek át hozzá mikor majd felébredt.
 Másnap:
 Délelőtt fél 11 felé hívott Hope, hogy ébren van, ezért gyorsan felöltöztem és rohantam is át hozza. Épp az asztalnál ült a konyhájukban és olvasott. Köszöntem az anyukájának, aki épp a tűzhelynél főzött, majd megcsókoltam Hope-ot.
Felmentünk a szobájába. Leültem az ágyára. Szokatlan módon nem volt csillogó tisztaság nála. Az iskolás könyvei szét voltak dobálva az ágyán, ruhái a földön. Kérdőn néztem rá, mire megvonta a vállát.
- Nem volt kedvem pakolni – mondta. – Megyek, lezuhanyozok. Megvársz itt?
- Persze. Összepakoljam legalább a könyveidet? – kérdeztem kedvesen. Talán nagyon fájt a feje vagy túl fáradt volt ahhoz, hogy rakodjon.
- Ja, nem kell. Jó ez így, köszi – mosolygott. – Sietek! – kiáltott, és már csukta is be maga mögött a fürdőszoba ajtaját.
 Amint kiment, felálltam és egy kupacba rendeztem a könyveit és összehajtottam a ruháit.
Az asztalán is nagy rendetlenség volt. A tollai szerteszét voltak dobálva, füzetlapok voltak kitépkedve.
 Fogtam a tollakat, beraktam őket a tolltartójába, a füzetlapokat pedig egy helyre gyűjtöttem, hátha kellenek még valamire. 
Az összes papír üres volt, kivéve egyet. Tele volt írva rövid tőmondatokkal. Kezembe vettem és olvasgatni kezdtem.
A címe „Bakancslista” volt. Lefehéredtem. A bakancslistát azok írják általában, akik hamarosan meghalnak. Az egész lista lényege az, hogy ami rajta szerepel, azt még meg szeretnéd valósítani hátralévő életedben.
Pont, amikor a végére értem, akkor toppant be Hope. Megpróbáltam a hátam mögé rejteni a papírt.
- Bocsi csak itt felejtettem a hajgumimat és nem akartam, hogy vizes legyen a hajam – nevetett.
Körülnézett és észrevette, hogy rendet tettem a szobájában.
- Megkértelek, hogy ne rakodj össze helyettem. Én sem takarítok a te szobádban, nem? – emelte fel a hangját.
- Bocsánat, én csak gondoltam segítek, hogy neked ne kelljen.
- Mi az a kezedben? – kérdezte riadtan. – Te kutakodtál az asztalomon?
- Csak ott is összerakodtam. És… Megmagyaráznád, hogy mi is ez? – mutattam fel a papírt.
- Nem hinném, hogy sok közöd lenne hozzá – válaszolta flegmán.
Mérgesen összehúztam a szemem.
- Hope, van hozzá közöm, hisz járunk – mondtam halkan. – Miért írsz bakancslistát?
Sóhajtott, majd leült az ágyára. Keresztbe fonta a karjait majd a padlót kezdte el bámulni. Pár másodperc múlva végre vette a fáradtságot és rám nézett.
- Mert meg fogok halni. Szerinted mégis miért? Mert unatkoztam és nem ment semmi a Tv-ben? Hát nem! Azért írtam, mert sok dolog maradt még, amit nem vittem véghez az életemben. Azt hittem, hogy van rá még elég időm.
- Van elég időd, Hope! - a sírás határán álltam.
- A francokat van! Hónapjaim vannak hátra. És ezeket mind meg akarom valósítani. És ha te úgy döntesz, hogy nem támogatsz benne, akkor menj el most! – mutatott az ajtó felé.
Meg sem mozdultam.
- Nem akarlak itt hagyni. Támogatlak. Csupán csak bízok benne, hogy túléled ezt az egészet. Talán baj, ha nem temetlek már most el? Baj, hogy bizakodok abban, hogy meggyógyul a barátnőm? – kérdeztem indulatosan.
Sírni kezdett. Nem bírtam tétlenül nézni. Odamentem hozzá és megöleltem. Hirtelen elfogott a bűntudat.
- Sajnálom, hogy kiabáltam veled – mondtam halkan. – Nem fordul elő többet, megígérem.   
- Én sajnálom, amiért olyan bunkó voltam. Nem tudom, mi van velem. Mindenen felhúzom magam. Reggel nem találtam az irodalom füzetemet, ezért mindent szétdobáltam. Aztán rájöttem, hogy a fiókomban van. Ami pedig a szétdobált ruhákat illeti, nem találtam a kedvenc pólómat. Tudod azt, amelyiken az a fehér kiskutya van. Aztán anya elmondta, hogy épp mosásban van. De… Ezt a rák teszi velem. Az orvos is mondta, hogy a hangulatingadozásaim természetesek. De attól még utálom őket. Egy igazi seggfej lettem. Sajnálom.
- Nem kell bocsánatot kérned – csókoltam meg. – Szeretlek!
- Én is. Nagyon – bújt hozzám. 
Így ültünk pár percig. Néma csendben, összebújva.
Aztán én törtem meg a csendet:
- Felolvasod nekem a bakancslistádat? Néhány pont magyarázatra szorul.
- Persze. Kezdhetem?
- Igen – bólintottam.
- Bakancslista – olvasta fel a címét. – Mielőtt meghalok szeretnék:
1. Ruhástul zuhanyozni – mindig is ki akartam próbálni.
 2. „Ingyen ölelés” táblával az utcán embereket ölelgetni – a filmekben jó bulinak tűnik.
 3. Házibulit rendezni – minden tini álma, nem? – nézett rám kérdőn, én pedig megvontam a vállam. Nem nagyon vonz mostanában a bulizás.
4. Írni egy bakancslistát – ezt már ki is pipálhatom – nevetett.  
5. Emberekkel trollkodni a bevásárlóközpontban – jó lehet embereket megviccelni, aztán nevetni rajtuk. Nem hagyhattam ki.
6. Beöltözős buli – mint például Halloweenkor. Mikor kicsi voltam, sosem hívtak meg ilyenekre.
7. Gitár órákat venni – mindig is meg akartam tanulni gitározni, csak eddig nem volt rá alkalmam.
8.Hangosan énekelni egy metrón – vicces lehet. Kíváncsi vagyok az emberek reakciójára.
 9.Esőben csókolózni – minden lány álma. Nekem is ki kell egyszer próbálnom.
10. Kiszökni éjjel – egyszer próbálkoztam, de rajtakaptak. Aztán egy hétig szobafogságban voltam – sóhajtott szomorúan.
11. Egy kép az Eiffel-toronnyal – soha nem jártam még Párizsban. Nagyon szeretném látni a tornyot.
12. Szerenádot kapni – szerintem aranyos dolog, ha egy srác énekel a lánynak – mosolygott rám, én pedig nevetni kezdtem. Ez annyira nyálas.
13. Gördeszkázni tanulni – menőn néz ki, így hát leírtam – vonta meg a vállát.
14. Lampionos buli – olyan gyönyörű lehet, ahogy a sok lampion száll a levegőben. Látnom kell.
16. Gyűrűt kapni valakitől – nem jegygyűrűt, csak egy egyszerű gyűrűt. Sosem kaptam még ilyesmit.  
17. Élni – sóhajtott. – Ennyi lenne. Szerinted menni fog?
- Persze. Hisz segítek – húztam magamhoz, majd megcsókoltam.
- Harry? Nem nézünk filmet? Fáradt vagyok – állt fel az ölemből.
- Nézhetünk. Van egy tök jó film. Nemrég néztem meg először, azóta vagy háromszor újranéztem. Bruce Willis játszik benne – indultam is a laptopja felé, hogy megkeressem a neten a filmet.
- Inkább nézzük meg a Twilight- ot – szólt vidáman, mire megtorpantam.
- Tessék? – fordultam vissza. – Ugye csak viccelsz? – néztem rá komolyan. Nincs az az Isten, amiért én megnézzem a Twilight-ot.
- Nem. Már le is szedtem a gépemre. Tök cukik Belláék. És annyira romantikus, mikor Edward próbálja őt megvédeni minden rossztól. Naa, kérlek! – könyörgött. – Tetszeni fog, hidd el.
- Én is meg szeretnélek védeni minden rossztól, mint az az Edward gyerek Bellát. Ezért nem láthatod a Twilight-ot – kacsintottam, mire nevetni kezdett.
- De már megnéztem. Ötször – mondta, mire nagyon meglepődtem. Hogy lehet egy olyan filmet megnézni ötször? Lehetetlen.
 Végül két órán keresztül bámulhattam, ahogy egy vámpírt meg egy csajt, aki csak egy arckifejezést ismer. Felemelő érzés volt, rég aludtam ilyen jót.
 Este tízkor keveredtem haza. Anya és Gemma Tv-t néztek. Leültem melléjük, de nem nagyon figyeltem a filmre, bár épp két ember lőtte egymást egy forgalmas utcán. Pár perc után inkább felmentem a szobámba. Felhívtam Louis-t. Fél órát beszéltünk mindenféléről. Aztán próbáltam felhívni Hope-ot, de nem vette fel. Biztos elaludt. Így hát inkább én is megpróbáltam elaludni.

2014. augusztus 20., szerda

Gondok (15.rész)

 Sziasztok!! Tudom, nagyon-nagyon-nagyon régen nem volt új rész. Sajnálom. :( Most, hogy nyár vége van, gyakrabban lesznek új részek. Remélem azért tetszeni fog ez a fejezet, és nem haragszotok azért, hogy egy kicsit elhanyagoltam a blogot. :( Jó olvasást, és kommenteljetek!!! ♥ ♥ ♥ ♥
*D



 Csak ültem ott összetörve. Hope könnyes szemmel nézett. 
 Próbáltam leplezni a sírásomat, de tudtam hogy nem fog menni. 
 - És... Ez biztos? Mármint nem lehet, hogy csak tévedés? - reménykedtem.
- Nem. Voltam mindenféle vizsgálaton. Elég komoly.
- De azért gyógyítható, ugye? - kérdeztem. - Biztos van rá valami gyógymód.
- Nem gyógyítható. Lehet őhm... késleltetni kemoterápiával... De még ugyan az lesz a végeredmény. 
- Nem fogsz meghalni - jelentettem ki. - Nem fogsz meghalni! Meggyógyulsz! Minden rendben lesz - győzködtem inkább csak magamat.
 Mosolyogva megrázta a fejét. 
- Felesleges ilyen optimistának lenned. Nem fogok meggyógyulni. Az orvos maximum egy évet adott - közölte. 
- Nem! Nem! Ne hallgass rá. Minden orvos egy idióta! 
Felálltam az ágyamról. Hope felnézett rám és megcsóválta a fejét. 
 Odalépett hozzám és hozzám bújt. Szorosan átöleltem.
Arcát a vállamba fúrta és sírni kezdett. Vagy inkább zokogni. 
Megtörtem. Én is sírni kezdtem mint egy kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékát.
 Pár percig senki sem szólt semmit. Azon gondolkodtam, hogy mit kéne mondanom. Az ember nem tud felkészülni ilyen helyzetekre. 
"Sajnálom, hogy beteg vagy!"- ezzel nem menne túl sokra. Így is elég sajnálatot fog kapni a következő hónapokban. 
- Khm... Gondolom szeretnél kicsit nem a betegségen gondolkodni. Mit szólnál ha csinálnánk valami mást? Persze csak ha akarsz - mondtam végül.
- Jó ötlet. Úgy érzem kikészülök. Olyan mintha valami fojtogatna belülről. Nem vagyok önmagam - sóhajtott. - Ugye nem haragszol, ha itt maradnék éjszakára. Nem akarok hazamenni mert akkor elkezdenék gondolkodni és az nem tenne jót.
- Maradj csak. Örülnék neki. Én sem szeretnék most egyedül maradni. Hozok be teát vagy forrócsokit vagy amit csak akarsz! - indultam az ajtó felé de megállított.
- Harry nem kell úgy kezelned, mint egy beteget, noha az vagyok. Nem akarom hogy éreztessék velem, főleg ne a barátom. Úgy akarok élni mint a normális tinédzserek. Ne sajnálj és ne sírj miattam. Nem akarok neked szomorúságot okozni - mosolygott rám. Leült az ágyamra és megpaskolta maga mellett a takarót. - Most csak azt akarom hogy összebújjunk és ne beszéljünk a betegségről vagy bármi olyanról, ami kapcsolatban áll vele. 
- Megértelek. És támogatlak mindenben. De nem kéne beletörődnöd abba, hogy meg fogsz halni, csak mert pár orvos azt mondta. Mutasd meg nekik hogy erős vagy! Harcolj! - ültem le mellé.       
- Annyira aranyos hogy így bízol... De ez nem ilyen egyszerű. De mondtam már, tereljük a témát - nevetett erőltetetten. - Láttad azt az új filmet amit most adnak a mozikban? Azt hiszem Di Caprio játszik benne... 
- Kérlek, Hope. Én nem tudok másról beszélni. Hogyan tovább? Szedned kell valamilyen gyógyszert? Milyen kezelésre fogsz járni? És...
- Harry! Utoljára kérlek, hogy fejezd be! Nem akarok erről többet beszélni. Legalább ma estére hanyagoljuk a témát. Kérlek... Nem akarok sírni miatta mégegszer - könyörgött. 
 Nem akartam, hogy sírjon. Bűntudatom lett. Tényleg hanyagolnom kéne a témát, még akkor is, ha minél többet szeretnék megtudni a betegségről. 
- Oké - sóhajtottam - Beszéljünk másról. Őhm... Éhes vagy? Van itthon süti, de rendelhetnénk pizzát is. Mit szólsz? 
 Helyeselte az ötletet. 
Fél óra múlva meg is jött a pizza. Én csirkéset, Hope pedig Hawaiit rendelt.
A kedvéért megnéztem vele valami Disney filmet. 
Volt benne valami fura hóember meg egy csaj, aki tudott jeget varázsolni a kezével.
Nem nagyon figyeltem a mesére, mert gondolkodtam. Néha-néha odapillantottam, de nem is nagyon érdekelt a történet.
- Tetszett? - fordult felém a végén Hope. - Szerintem irtó édes volt. Főleg a rénszarvas.
- Aha, jó volt - bólogattam, bár azt sem tudtam, miről beszél.
- Ki volt a kedvenc szereplőd? - kérdezte gyanakvóan.
- Hát a... Az az izé... Tudod, amelyik úgy... 
- Nem is figyeltél a filmre, ugye? - szomorodott el. - Harry, ne rágódj ezen, kérlek! Neked sem tesz jót, meg nekem se. 
- Cuki volt a hóember! - mosolyogtam rá. - Meg a trollok. Látod, figyeltem én! Megnézünk még valamit? 
 Nevetve megcsóválta a fejét. Odahajolt hozzám és egy puszit nyomott az arcomra. 
 Felálltam az ágyról és kerestem még egy filmet a szekrényben. 
- Melyiket nézzük? Batman vagy Bosszúállók? - kérdeztem. 
- Micsoda nő - mondta ki egyszerűen. 
 Hitetlenül meredtem rá. Ugye nem gondolja azt, hogy megnézem azt a filmet? 
- Oké, akkor legyen a Bosszúállók. Jó választás! - kacsintottam rá, mire megdobott egy darab popcornal.
 Odafeküdtem mellé, a mellkasomra hajtotta a fejét, majd elkezdtük nézni a filmet. 
A huszadik percnél már nagyon unta magát. Elkezdett játszani a hajammal, majd dúdolgatni kezdett valami Demi Lovato számot, amitől nem tudtam rendesen a filmre figyelni. 
- Hope! Őhm... Egy picit csendesebben idegesíts, kérlek! 
 Rám nevetett, majd megharapta a karomat, mire én kidöntöttem az összes popcornt. 
- Ez most mire volt jó? - mosolyogtam rá, mire megint megharapott. 
Nem tudtam nem nevetni. Annyira aranyos volt. 
- Nézhetnénk a filmet? Most fontos rész jön! - kértem.
 Bólintott, majd visszafordult a TV felé. 
 Tovább néztem a filmet, és úgy látszott, hogy Hope is figyel. 
Pár perc múlva megint elkezdett dúdolni valami dalt. Ismerősen hangzott. Aztán eszembe jutott honnan is az.
- Hope ez nem a....
- PRETTY WOMAN, WALKING DOWN THE STREET!
- Jesszus - fogtam a fejem. A barátnőm a Micsoda nő főcímdalát énekli..
- PRETTY WOMAN, THE KIND I LIKE TO MEET...
- Ez megőrült - nevettem. 
- OOOHH OH PRETTY WOMAN! - fejezete be a dalt nevetve. 
 Röhögve megtapsoltam a "produkciót" és lekapcsoltam a filmet. 
 Odamentem a TV-hez és kicseréltem a Bosszúállókat a Micsoda Nőre, hogy Hope örüljön végre. 
- De most már csend legyen! - csókoltam meg. 
 Vidám megölelt és hozzám bújt.
- Nagyszerű apa lenne belőled, Harry! - mondta csendben. 
Nem tudtam mit mondani erre. Meglepődtem a kijelentésen. 
Sose gondoltam még bele, hogy egyszer szeretnék apa lenni. Tulajdonképpen szerintem sosem szeretnék gyereket. 
- Őhm... - mondtam halkan - nem hinném. De köszönöm.
 Megnéztük a filmet, amiért Hope annyira odavan.
Ő nagyon jól szórakozott végig, én pedig unatkoztam egy jót.
- Hogy tetszett? Szerintem ez a világ legromantikusabb filmje.
- Szerintem semmi romantikus nincs abban, hogy egy gazdag pasi felbérel egy kurvát - vontam meg a vállam. 
Megcsóválta a fejét, és el kezdte magyarázni, hogy szerinte miért is annyira romantikus a történet. Nem értettem egyet vele, de legalább vitatkoztunk egy jót. Néha azt is kell...
*********************************************************************************
Reggel úgy ébredtem, hogy Hope a mellkasomon fekszik. Békésen aludt. Mosolygott. Biztos valami szépet álmodhat.
Tudom, hogy fura, és talán beteg dolog valakit alvás közben bámulni, de nem tudtam róla levenni a szemem. Annyira gyönyörű volt. Mint egy angyal. Szorosabban magamhoz húztam és megcsókoltam a homlokát. 
- Jó reggelt! - mondta halkan.
- Jó reggelt! Hogy aludtál? - érdeklődtem. - Valami szépet álmodhattál, mert mosolyogtál alvás közben.
Elvörösödött, majd elnevette magát. 
- Hát... Igen, mondhatni - sütötte le a szemét. 
Elnevettem magam. Csak nem valami mocskos dologról álmodott? Hmmm... határozottan fejlődik mellettem. 
- Kivel álmodtál? - vontam fel a szemöldökömet. 
Megint elnevette magát. és még vörösebb lett, mint volt. 
- Veled - vallotta be halkan.
 A belső énem vidám ugrálásba kezdett, talán még egy győzelmi táncot is lenyomott. Hope mocskos dolgokat álmodik velem. Tetszik a dolog. 
Magamhoz húztam és megcsókoltam, mire beletúrt a hajamba. 
- Imádom a fürtjeidet - súgta.
Gondolkodás nélkül leterítettem őt az ágyra. Szeretek irányítani. Megfogtam a pólóját és lehúztam róla. Szemeimmel végigpásztáztam a melleit, és tetszett a látvány.
- Harry! El fogsz késni az iskolából. És Hope is, ha nem mész el érte az autóddal - hallottam anyám feszült hangját az ajtóm másik oldaláról.
Basszus. Mindig a legjobbkor zaklat a hülyeségeivel.
- Csak... Egy perc anya - kiáltottam.
Hope ijedten nézett rám. Félt hogy anyám ránk nyit.
- Hány óra? - suttogta.
- 7:50 - mondtam halkan.10 percünk van odaérni a suliba.
Lemásztam Hope-ról és leültem az ágyam szélére.
- Ne menjünk ma be. Kérlek - nézett rám bociszemekkel.
 Tetszett az ötlet. Az egész napot Hope-val tölthetném.
 Újra megcsókoltam, majd megsimítottam az arcát.
- Oké. Nekem tetszik az ötlet. Azt csinálunk, amit csak szeretnél. Elmehetnénk az állatkertbe, vagy vidámparkba... vagy akármi.
- Harry... Harry, állj le. Inkább maradjunk itt. És őhm... pihenjünk. Vagy süthetnénk sütit. mit szólsz?
 Bólintottam.
Felvette a pólóját, majd lementünk a konyhába, hogy keressünk valami kaját. Anyu épp akkor jött ki a szobájából és meglepetten nézett ránk.
- Hope! Te itt? Nem is tudtam, hogy itt vagy Harry-nél.
- Hát őhm... itt aludtam nála. Tegnap filmet néztünk és elhúzódott picit - mosolygott.
 Anya sokat sejtően rám pillantott. Azt hiszi, hogy Hope és én lefeküdtünk. Nos, talán helyesek lennének a feltételezései, ha nem zavart volna meg minket reggel.
- Ma otthon maradunk, ha nem gond - mondtam a konyha felé indulva.
Tudtam, hogy ellenezni fogja, és nem csalódtam:
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet. Bajba fogtok keveredni, és ez nem lenne túl jó ötlet. Hope kitűnő tanulmányai leromlanának, neked meg nem kell még egy igazolatlan nap.
- Nem baj. Otthon szeretnénk maradni. Van reggeli? - kérdeztem.
 Nem volt otthon túl sok kaja, ezért pirítóst ettünk nutellával.
Megbeszéltük, hogy később elmegyünk boltba hozzávalókért a csokis sütihez. Azt hiszem jó napnak nézünk elébe...

2014. május 29., csütörtök

Sokk (14.rész)

 Sziasztok!! Meghoztam az új részt! Nagyon-nagyon sokat dolgoztam rajta, mert ez az egyik legfontosabb rész (szerintem). Szóval jó olvasást! :)  
Kommenteljetek, ha tetszett! :)
KÉSZ A CSOPORT! :) CSATLAKOZZATOK! ITT LESZ KINT MINDEN ÚJ RÉSZ ÉS HÍR A BLOGRÓL! :)
   Hope csoport


Megfogadtam, hogy ma nem megyek Hope-ért. Azt kérte, hogy hagyjam őt békén, és én meg is teszem.
A kocsimba ültem és elindultam egyenesen az iskolába. Mérges voltam és csalódott Hope szokatlan viselkedése miatt. Eddig olyan nyugodt volt és kiegyensúlyozott, most meg mintha kicserélték volna. Lehet, hogy a fejfájás miatt, de azért egy kicsit haragszom rá. Remélem ma bocsánatot kér, mert én nem fogok, az biztos!
 Odaértem a gimihez, kiszálltam és egyenesen az osztályba mentem. Nem volt kedvem beszélgetni a többi osztálytársammal.
Lassan mindenki beért az osztályba, hisz már csak öt perc volt csengetésig, Hope viszont még nem volt itt.
Talán csak gyalog jön. Vagy még mindig engem vár a házuk előtt?
Bűntudatom támadt. Érte kellett volna mennem. Messze lakik az iskolától...
Már indultam is volna ki az osztályból, mikor belépett Mrs. Knightley. Szúrós szemmel rám nézett majd tettetett kedvességgel rám mosolygott.
- Hova-hova, Styles? Csak nem meg akarsz lógni az órámról? - kezdett el gyanúsítani.
- Nem, dehogy. Hope-ért indultam. El kellett volna mennem elé reggel a kocsimmal, de nem tettem és most valószínűleg miattam késik - mondtam komoly arccal.
- Ne fáraszd magad feleslegesen, Styles! Hope ma nem jön iskolába. Beteg. Csodálkozom is, hogy nem tudod, hisz a fiúja vagy, nemde? - gúnyolódott. Utál engem ez a tanár...
- De. Nekem.... nem mondta - vallottam be halkan. Én csak úgy tudtam, hogy vitaminhiány, ami miatt nem nagyon szoktak hiányozni az iskolából.
- Nos, akkor érdemes lenne átgondolni a kapcsolatotokat - mosolygott rám a tanár, az osztály pedig elnevette magát.
Halkan bólintottam, majd a helyemre indultam.
- Mi van Hope-val? - kérdeztem hirtelen a tanárt. Ő biztosan tudja.
Komoly arccal felém fordult, majd megcsóválta a fejét.
- Nos, Harry, azt nem mondhatom el - mondta.
Szokatlan módon Harrynek szólított. Mintha kicsi sajnálat tükröződött volna a hangjában.
 Szomorúan bólintottam, majd a padomat kezdtem el bámulni.
Rosszat sejtek. Miért titkolózik mindenki?
****************************************************************************************
 Iskola után rögtön Hope-ék háza felé vettem az irányt. Muszáj beszélnem vele, mert valami nincs rendben, érzem.
Csengettem. Az apja nyitott ajtót.
- Hope most pihen. Menj el, Harry! - közölte szigorúan.
- Beszélni szeretnék vele. Sürgős! - makacskodtam. - Nem fogok elmenni, amíg nem beszélek vele!
- A szobájában van - lépett félre az apja az ajtóból.
Beléptem a házba és felmentem az emeletre.
Kopogtam az ajtóján, majd meg sem várva a választ, beléptem.
 Az ágyán ült és olvasott, mint tegnap.
Elkerekedett szemmel rám nézett. Le sem tette a könyvet, felém sem fordult, csak halkan megkérdezte:
- Te mit keresel itt?
Hangja nem volt ellenséges, inkább szomorú.
Szemei alatt sötét karikák húzódtak. Nem aludhatott sokat az éjjel.
Közelebb léptem hozzá és egy puszit nyomtam a homlokára. 
- Tudni akartam, hogy vagy. Nem voltál ma suliban, ami megijesztett - leültem mellé az ágyra.
- Jól vagyok. Minden oké. Felesleges aggódnod - mondta, még mindig rám nem nézve.
 Halkan elnevettem magam. Hazudik. Valamit nem mond el nekem és ez kicseszettül bosszant.
- Hazudsz. Valami nincs rendben, Hope. Nem vagyok hülye! Látom, hogy valamit eltitkolsz előlem. Csak azt nem tudom, miért.
- Basszus, Harry! Hát nem érted, hogy nincs semmi? Minden a legnagyobb rendben. Felesleges aggódnod. És megkérnélek, hogy hagyj békén a paranoiáddal. Köszönöm - akadt ki megint.
Szemében könny csillogott, de nem vettem róla tudomást.
Erős szorítást éreztem a mellkasomban, próbáltam nem rá figyelni, de nem ment.
Felálltam és megindultam kifelé a szobájából.
Már nyúltam volna a kilincsért, de visszafordultam.
- Tudod, azért örülnék, ha nem a tanártól tudnám meg, hogy beteg vagy - csóváltam meg a fejem, majd elhagytam a szobát.
****************************************************************************************
Az ágyamon ültem, és zenét hallgattam. Anya és Gemma látták rajtam, hogy valami nincs rendben. Próbáltak felvidítani, de inkább magányra vágytam.
A telefonom rezegni kezdett. Reménykedtem, hogy Hope hív, de csak Louis volt az.
Felvettem és beleszóltam.
- Heló, haver! Rég beszéltünk. Hogy vagy? - hallottam Louis vidám hangját.
Jó neki, hogy ennyire boldog.
- Szia, Louis. Minden rendben - sóhajtottam, bár nem voltam túl meggyőző.
- Mindig is rosszul hazudtál, Hazz. Szóval ki vele, mi a probléma? - kérdezte kedvesen.
Úgy döntöttem, elmondom neki. Louis jó tanácsokat tud adni.
Beszámoltam neki mindenről. Hope fura viselkedéséről, a rosszulléteiről, arról, amit a tanár mondott, a mai és a tegnapi napról.
 Louis kicsit gondolkodott, majd azt mondta:
- Te, haver, nem lehet, hogy Hope terhes? Akkor szoktak így kiborulni a csajok. Simán meglehet, hogy beparázott, mert azt hiszi, elhagyod miatta.
Elnevettem magam.
- Nem Louis, Hope nem lehet terhes. Mi még... nem szexeltünk - közöltem, mire csodálkozni kezdett.
- Wow, haver, ez nem semmi! Eddig kibírtad? Le a kalappal! - hangja elismerően csengett, amitől mosolyognom kellett.
- Hát... Én még várni szeretnék, amíg Hope is készen áll rá - vallottam be halkan.
- Viszont ha nem terhes, gőzöm sincs, mi baja - mondta csalódottan.
 Még beszéltünk pár percet, majd letettük.
Visszatértem a zenehallgatáshoz. Nem tudtam, mit csináljak. Úgy éreztem, hogy belefulladok a gondolataimba. Tanácstalan voltam.
 Halk kopogást hallottam az ajtóm felől. Azt hittem, anya az, vagy talán Gemma.
- Gyere be! - mondtam egy kicsit hangosan, hogy hallja.
 Legnagyobb meglepetésemre Hope lépett be a szobámba. Szívesen megöleltem, megcsókoltam volna, de inkább visszatettem a fülhallgatót a fülembe, mintha zenét hallgatnék, de nem kapcsoltam be.
- Szia - köszönt bánatosan. - Leülhetek?
 Szó nélkül bólintottam, mire helyet foglalt. Próbáltam közömbösnek tűnni. mint amilyen ő is volt.
 Pár percig csak így ültünk csendben. Hope a padlót bámulta, én pedig úgy tettem, mintha zenét hallgatnék.
- Beszélnünk kell! - sóhajtott végül.
Erre kivettem a fülhallgatót a fülemből. Várakozóan ránéztem.
- Gondolom, hogy rájöttél, valami nincs rendben, igaz? - kérdezte komolyan, mire elnevettem volna.
- Igen, Hope, mivel több eszem van, mint egy csimpánznak - mondtam szemrehányóan, mire szomorúan megcsóválta a fejét.
- Az a helyzet, hogy nincs minden teljesen rendben velem. Nem haragszom rád, Harry. Nem azért kiabálok. Csak, tudod... Hazudtam neked! - vallotta be, mire elcsuklott a hangja.
Megtört a jég. Felültem és átöleltem, mire odabújt hozzám.
 Megsimítottam a haját, majd a hátát. Így próbáltam nyugtatni.
Elhúzódott tőlem és megint a padlót kezdte el nézni, mintha valami érdekes lenne rajta. Nem akartam sürgetni, de már nagyon kíváncsi voltam.
- Tényleg voltam orvosnál - kezdett bele sóhajtva.
Remegő kézzel letöröltem a szeme sarkából kicsorduló könnycseppet, mire halványan elmosolyodott. De nem vidáman, inkább szomorúan.
- Nem vitaminhiányom van. Annál sokkal komolyabb - vallotta be.
Gondterhelten bólintottam, hisz beigazolódott a gyanúm. 
- Tudnod kell, valamit, Harry! Én megértem, ha ezek után majd elhagysz. Nem fogok rád haragudni - mosolygott rám szomorúan.
- Nem foglak elhagyni. Veled maradok, bármi is van! - csókoltam meg. - Szeretlek!
- Én is szeretlek. Nagyon - csókolt meg újra.
 Szorosan megöleltem, mire a vállamba fúrta a fejét.
 Pár pillanatig így voltunk, majd elhúzódott tőlem.
- Az a helyzet, Harry, hogy... - kezdett bele, de megint elcsuklott a hangja.
Mély levegőt vett, majd a szemembe nézett.
- Rákos vagyok! - mondta ki egyszerre, én pedig úgy éreztem, mintha kirúgták volna alólam a talajt.  

2014. május 23., péntek

Nehézségek (13.rész)

 Sziasztok! Meghoztam a 13. részt is. Jó olvasást, és kommenteljetek, hogy hogy tetszett! :) ♥ 
U.i.: Tudom, hogy nagyon rövidre sikeredett, de a következő hosszabb lesz. :) Ja és nagyon fontos is! :D
*D

 -Örülsz, Harry? Megint minden úgy lesz, mint régen! - mosolygott rám bizakodóan Gemma. 
Nem örültem. És nem tudom, miért. És talán egy kicsit sok nekem egyszerre. Tíz éve nem látom, erre egyszercsak feltűnik és közli, hogy ide költözik. 
 Persze jó, hogy újra együtt a család, de talán ez már soha nem lesz ugyanolyan. Tíz év hosszú idő. Nagyon nehéz bepótolni. 
Rendbe kell hoznunk azt, hogy ne legyünk olyanok a nővéremmel, mint két idegen. 
- Nem örülsz - sóhajtott csalódottan. - Számítottam rá.
- De örülök - mondtam nem túl őszintén. És nem is voltam túlságosan meggyőző. - Csak...
- Csak? Mi csak, Harry? Tudtam, hogy nem fogsz örülni? Utálsz engem, vagy mi? - kérdezte egy kicsit indulatosan. Hamar felkapja a vizet. Ebben is hasonlítunk egymásra. 
- Gemm, nyugi már! Arról van csak szó, hogy meglepődtem. Váratlanul ért. De örülök, hidd el! - mosolyogtam rá erőltetetten. 
- Tényleg? Oh... Olyan boldog vagyok, hogy újra egy család leszünk! 
Mosolyogva megölelt, én pedig felénken, de viszonoztam a gesztust.
 **************************************
 Későn keltem. Este nagyon sokáig fent voltunk Gemmával. Beszélgettünk, aztán a gyerekkorunkra terelődött a szó. Gemma kétszer is elsírta magát, én pedig vigasztaltam. 
 Együtt reggeliztem anyával és Gemmával. Valahogy most mindenki vidámabb volt reggel, mint általában. 
Úgy terveztem, hogy átmegyek Hope-hoz, de előtte gondoltam felhívom.
Az utolsó csengésre vette csak fel. 
- Harry? - hallottam a hangját a telefonon keresztül. Halk volt és egy picit rekedt is.
- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni! - mondtam. - Nem tudtam, hogy még alszol! Csak arra gondoltam, hogy együtt tölthetnék ma a napot. Elmehetnénk valahova.
- Nem keltettél fel - mondta valamivel vidámabban. - De sajnos ez nem fog most összejönni. Nem vagyok túl jól. Megint szédülök mint tegnap. És ma még hánytam is. Úgyhogy szerintem pihenek vagy ilyesmi - magyarázta. Hangja gondterheltnek tűnt, de próbálta leplezni. 
- Ahogy akarod. De nem ártana orvoshoz menned. Ez már nem természetes - aggódtam érte. 
Nem normális dolog, ha valaki annyira rosszul van, hogy hányik is. 
- Biztos csak az időjárás. Melegfront van, vagy talán eső lesz - hárította a dolgot. - Majd átmegy - nyugtatott meg, de nem sikerült neki. 
- Ha gondolod, kiviszlek a kórházhoz! Ráérek ma - ajánlottam fel. 
Tényleg aggódtam miatta. Tudom, hogy Hope úgyse menne ki magától, akármilyen rosszul is van. 
- Mondom Harry, hogy nincs szükségem orvosokra. Telitömnének gyógyszerekkel, amiktől csak mégbetegebbnek érezném magam. Majd kiheverem és sokkal jobban leszek. Holnap találkozunk - sóhajtott. 
 Tudtam, hogy ezt fogja reagálni. Számítottam rá. Annyira önfejű...
- Rendben. Szia - köszöntem el egy kicsit talán csalódottan. 
Ha így folytatódik, nem lesz jó vége. Nem hiszem el, hogy nem ijed meg attól, hogy annyira rosszul van, hogy nem tud lábraállni és hányik! Nekem ez kicsit aggasztó...
***************************************
A napom további része nem volt túl eseménydús. 
Anya kitalálta, hogy tarthatnánk filmes napot, mint régen, mikor még igazi család voltunk. Gemma rögtön beleegyezett és nagyon lelkes volt, ellentétben velem. 
Nagy hagyománya volt nálunk az egész napos filmezésnek. Moziba nem jártunk, mert nem volt rá pénzünk, mivel apánk elitta majdnem az összeset, úgyhogy otthon néztük a filmeket. Mindig azokat, amiket adtak a tévében. Azt játszottuk, hogy egy moziteremben ülünk. Lehúztunk minden redőnyt, így sötét lett a szobában. Anya csinált popcornt és hozott a boltból kólát.
Amikor hárman voltunk otthon, egész nap csak ezt csináltuk. Akkor még nagyon élveztem.
 Kicsi koromban mindig azt mondtam, hogy az én édesanyám a legjobb a világon. Biztos voltam benne, hogy ő egy angyal. 
Minél nagyobb lettem, annál jobban változott a világszemléletem és a véleményem is. Sokszor hittem anyukámat rossz embernek, sőt az ellenségemnek is. 
De ő volt az egyetlen ember, aki elfogadott és szeretett engem úgy, ahogy vagyok. 
Mindenben támogatott, mégha ezt nem is éreztem mindig. Nem ítélt el, mint mások. Neki nem számít, hogy nézek ki, mit mondok vagy csinálok, ő mindig feltétel nélkül szeret. 
És ezért nagyon hálás vagyok neki, mégha sokszor nem is mutatom ki. 
 Mivel nőuralom van, lányos filmeket kellett néznünk. Gemmának a Szex és New York-ra esett a választása, anya pedig az Egy boltkóros naplóját szavazta meg. Én pedig csak néztem, hogy mégis mi a fene folyik itt...
Életem egyik legkeservesebb négy órája volt. 
Szerintem a lányoknak készült filmek nagy részét be kéne tiltani. Nagyon idegesítő egy férfi számára négy órán keresztül egy csapat nő sikoltozását hallgatni a tévéből, ezért nem csoda, hogy mikor felajánlották, hogy nézzünk meg mégegy filmet, én inkább felmentem a szobámba zenét hallgatni.  
********************************************************************************
Korán kelés, fáradság, kialvatlanság. Ezzel tudnám jellemezni minden hétfői napomat.
Hope telefonhívása ébresztett.Először nem is kapcsoltam, hogy mi "zenél", aztán jöttem rá, hogy a telefonom az. Reggelenként nem vagyok a toppon. 
- Igen? - szóltam bele a telefonba a reggeli rekedt hangomon. Ilyenkor úgy hangzik, mint egy rocksztáré. Vicces hallani magamat. Mintha nem is én beszélnék.
- Szia, Harry, én vagyok az, Hope. Őőő.. figyelj, azt hiszem, ma nem kell értem jönnöd reggel, mert orvoshoz megyek - hallottam a hangját. Örültem, hogy beszélünk, mert tegnap csak pár percet telefonáltunk és már nagyon hiányzott a hangja, viszont aggódni kezdtem. 
- Megint.... Megint rosszul vagy? - sóhajtottam szomorúan. 
- Igen. Egész este nem aludtam emiatt és azt hiszem mégiscsak meg kéne magamat mutatni egy orvosnak. Lehet, hogy valami vitaminhiány - mondta bizakodóan. - De délután átjöhetnél. Nagyon hiányzol! - suttogta, mire elmosolyodtam. Olyan jó ezt hallani. 
- Akkor suli után átmegyek - nevettem. - Sok sikert a dokinál. És te is hiányzol.... Őrülten - mondtam valamivel halkabban. Hangom újra rekedt volt és mély. 
Belenéztem a tükörbe. Mosolyogtam, amitől gödröcskék lettek az arcomon. Kisfiús külsőt kölcsönöz. Egy időben utáltam, de sokak szerint jól áll. Kicsit puhít a rosszfiús külsőmön.
*****************************************************************************************
Iskola után rögtön Hope-hoz indultam. Alig vártam, hogy láthassam. 
Beszéltem pár szót az anyukájával, aki valamiért szomorúnak és gondterheltnek tűnt, de nem akartam kérdezősködni, hogy miért. 
 Kopogtam, majd benyitottam Hope-hoz. Az ágyán ült és olvasott. Felém nézett és elmosolyodott. Megcsókoltam és mellé ültem. 
- Mi volt az orvosnál? - kérdeztem. - Minden rendben van, ugye? 
- Khm... - köszörülte meg a torkát. - Hát.... persze. Csak... csak egy kis vitaminhiány, ahogy mondtam. 
- És mit kaptál rá? - pusziltam meg a homlokát, mire lehunyta a szemét. 
- Semmit - mondta, de rögtön kijavitotta magát - Vagyis őhm... vitamintablettákat. És sok gyümölcsöt kell ennem - a kezét bámulta, mintha valami érdekes lenne rajta. 
Valami nincs rendben. Vagy hazudik, vagy eltitkol valamit. 
- Ez minden? - kérdeztem, mire bólintott, de méh mindig nem nézett rám. - Mert van olyan érzésem, hogy valamit nem mondasz el nekem. 
Csak megrázta a fejét, de nem mosolygott, ahogy szokott. 
- Ez minden, Harry. N-nem titkolok semmit - mondta nem túl meggyőzően, de ráhagytam. - És most jobb lenne, ha hazamennél. Az orvos szerint pihennem kéne. Elfáradtam - közölte, mire nagyon meglepődtem.
- De.... De nem úgy volt, hogy együtt töltjük a délutánt? Megbeszéltük! - a hangom szinte már kétségbeesetten csengett. És persze csalódottan is. Mert az voltam.
Fura nekem Hope. Máshogy viselkedik, mint szokott.
- Az Istenért, Harry! Nagy kérés lenne, ha hazamennél és a mai napra békén hagynál? Elegem van mindenből és mindenkiből! - rivallt rám, mire elöntött a düh.
- Jól van - nyitottam ki a szobája ajtaját. - Szia!
Az ajtó hangos csapódással záródott be, én pedig dühösen haza indultam.

2014. május 16., péntek

Sorsok (12.rész)

 Halihó! Meghoztam az új részt! Jó olvasást, és nagyon-nagyon bocsi a késésért! :( :) ♥



- Harry! Ne szégyelld magad emiatt! Szerintem sokkal szerethetőbb ember vagy, mint bárki, akit ismerek. Csak... meg kell téged ismerni. Ennyi az egész - simította meg a karomat. 
Hálásan rá mosolyogtam és megcsókoltam. 
Jól esik, hogy így gondolja. Soha nem hittem volna, hogy lesz egy ember, aki előtt ennyire meg tudok nyílni... Erre jött Hope, és minden megváltozott. Örülök neki, hogy így történt...
 Ránéztem és eléggé meglepődtem, ugyanis szorosan lehunyt szemmel ült mellettem, és az orrnyergét "masszírozta".
- Hope, minden rendben? Jól vagy? - kérdeztem aggodalmasan. 
Nem szólt, csak a fejét csóválta. Ezt nem vettem túl jó jelnek...
- Rosszul vagy? Hozzak vizet? Az segíthet - ajánlottam fel, mire bólintott. 
A sarkon volt egy Hotdog árus, gyorsan elszaladtam és kértem egy üveg ásványvizet. 
 Kifizettem, majd szó szerint visszarohantam Hope-hoz. 
A padon ült, arcát a tenyerébe temette. 
- Tessék, igyál! - bontottam ki neki a vizet. 
Fehér volt, mint a fal. Nagyon meg ijedtem. Nem tudtam, mit csináljak. Valami nincs rendben vele, az biztos...
- Hope, őhm... Szédülsz? Vagy hányingered van? F-fáj valamid? - kérdeztem aggodalmasan. 
- Jól vagyok, csak megszédültem - mondta bizonytalanul. - Ne aggódj, Harry, minden rendben - fogta meg a kezem. 
- Gyere, most haza viszlek! - segítettem fel a padról. - Tudsz jönni, vagy még szédülsz? 
- Tu-tudok, már jobb - mosolygott rám nem túl őszintén. 
Felállt, de megszédült és meg 
kellet kapaszkodnia a pad támlájában. Ösztön szerűen a csuklójához kaptam, hogy ha szükség van rá, megvédjem attól, hogy elessen. 
Felemeltem és a karomba vettem. Könnyű volt. Hitetlenül rám mosolygott. 
- A kezedben akarsz vinni a kocsiig? - kérdezte. 
- Igen. Nem akarom, hogy eless - vontam meg a vállam. 
Kocsiba szálltunk és haza vittem. 
Még mindig nagyon szédült, ezért szintén kézben vittem az ajtójukhoz. 
Csengettem, anyukája ajtót nyitott.
- Jézusom, mi a baj? - kapott a szája elé. - Hope, drágám, rosszul vagy? Vagy elestél? Megsérültél? - kérdezősködött. 
Bevittem az előszobába és lefektettem a kanapéra. Elmondtam az anyukájának, hogy mi van Hope-val. Kiment gyógyszerért és vízért. Hope nagyon fehér volt. Féltem, hogy mindjárt elájul vagy hányni fog...
Az apja jött ki a konyhából. Tágra nyitott szemekkel Hope-ra nézett, majd rám. Nyakán kidagadt egy ér, amit rossz jelnek vettem.
- Mit csináltál vele, te idióta? - rontott nekem. Gyorsan ért a "támadás", nem tudtam védekezni az apja ereje ellen, így a falhoz nyomott. - Mit adtál be neki? Bedrogoztad? 
Meglepődöttségemben meg sem tudtam szólalni. Hogy feltételezhet rólam ilyet? Rosszul esett...
- Apa, nyugodj meg. Csak megszédültem. Harry nem csinált semmit! Ereszd őt el! - ült fel Hope a kanapén. - Látod, már jobban is vagyok! Anya hoz nekem aszpirint meg vizet. Mindjárt elmúlik - védett meg. 
Ami azt illeti, tényleg jobban nézett ki, mint pár perccel ezelőtt. Még mindig fehér volt, de már nem annyira. És fel tudott ülni, ami jó ahhoz képest, hogyan volt pár perccel ezelőtt. 
 Gyorsan odaültem Hope mellé és magamhoz öleltem. 
 Hamarosan visszatért az anyukája egy nagy pohár vízzel és egy fájdalomcsillapítóval. Hope bevette a gyógyszert és egyszerre ki is itta a vizet. Szomjas lehetett...
Aztán elmondta a szüleinek, hogy mi is történt vele a parkban. Mindent részletesen tudni akartak, majd felküldték őt a szobájába pihenni.
- Harry, te nem jösz fel velem? Megnézhetnénk egy filmet - ajánlotta. 
- Jobb lesz, ha hazamegyek. Pihenned kéne. Kialszod magad és máris jobban leszel! - mondtam. 
Szívesen töltöttem volna a nap további reszét Hope-val és filmnézéssel, de tudom, hogy a szülei nem engednék, hogy egyedül legyen velem fent a szobájában... zárt ajtók mögött.
- Kérlek, Harry! Úgyse tudnék aludni. Kérlek! - szinte már könyörgött.
Szomorú kölyökkutya fejet vágott, aminek valahogy nem tudtam ellenállni.
- Ha a szüleidnek nincs ellenvetésük - mondtam sóhajtva, de közben elégedetten mosolyogtam.
- Már hogyne lenne ellenvetésünk! - szólt közbe az apja. - Ezt semmiképpen sem engedem! A lányom egy szobában ezzel az emberrel! Ráadásul zárt ajtók mögött? Még mit nem? - eléggé kiakadt.
- Eric! Ne csináld már! Nem lesz semmi baj. Csak filmet fognak nézni. Harry egy rendes srác! Semmi rosszat nem csinálnak - védett meg mindet a fejét csóválva az anyukája.
 Végül is beleegyezett az apja. De azt azért kikötötte, hogy ne zárjuk be az ajtót.
********************************************************************************
 Este fél tíz felé hazamentem. Az úton hazafelé végig mosolyogtam, mint egy idióta. Végére elég jól alakult a nap. Filmet néztünk, telezabáltuk magunkat popcornnal és már fájt a hasunk a sok nevetéstől és a kólától. Két filmet is megnéztünk. Az egyik a Twilight első része volt, amire Hope vett rá. Én csak fogtam a fejem és röhögtem a film bugyutaságán, Hope pedig megsértődött, hogy ne bántsam az egyik kedvenc filmjét, mert annyira romantikus...
Aztán megnéztük a Fekete ruhás nő-t. Hope majd maga alá csinált a félelemtől. Hozzám bújt és nem merte nézni a képernyőt. Mosolyogva magamhoz öleltem. Most este biztos nem fog tudni egy könnyen elaludni.
 Hazaértem, lezuhanyoztam és és felmentem a szobámba. Gemma és anya már aludt, mert nem hallottam semmilyen mozgolódást.
Leültem az ágyamra és tévét néztem. Ilyen este csak bűnügyi műsorokat adnak. El is kezdtem nézni egyet, de aztán halk kopogást hallottam.
- Ki az? - kérdeztem. Mondjuk nem tudom, mi értelme volt. Vagy anya lesz az, vagy Gemma.
- Gemma. Bejöhetek? - hallottam a nővérem hangját.
Beengedtem. Körülnézett a szobámban, majd az ágyam felé nézett.
- Leülhetek? - kérdezte halkan.
- Ne, Gemma. Maradj állva - mondtam mosolyogva. - Persze hogy leülhetsz! - nevettem.
Mosolyogva helyet foglalt. Újra körülnézett.
- Nem sokat változott a szobád amióta... - elgondolkodott, hogy mit is mondjon. Itthagytalak? Elmentem? Elszakítottak egymástól?
- Át lett festve. Feketére - közöltem a nyilvánvalót.
- Mi ez a komor hangulat? Fekete mindened - vont kérdőre a nővérem.
Lehajtottam a fejem és megcsóváltam. Végül is mondhatni, hogy ő miatta kezdődött el minden. De nem hibáztatom emiatt. Ő is csak annyira tehet róla, mind én.
- Mióta... nem találkoztunk, sok minden megváltozott - erőltettem mosolyt az arcomra.
Kérdőn nézett rám. Nyilván nem tud a "sötét" múltamról.
- Miután őhm... elmentél, lett egy barátom, Louis. Ő némileg pótolt téged, de nem teljesen. Játszótársnak tökéletesen megfelelt, aztán olyan lett, mint a bátyám. De ő is itt hagyott, mikor 15 lehettem. Aztán megismertem egy Dean nevű srácot, aki bele vitt minden rosszba.Szinte bűnöző lettem, drogoztam, piáltam, cigiztem és még minden rosszat és károsat elkövettem szinte, amit el lehet képzelni. Utána elhagytam a "csapatot", majd megpróbáltam túllépni a múltamon minden segítség nélkül. Barátaim nem voltak, anyával megromlott a kapcsolatom, Louis Amerikában. Folyton zenét hallgattam, gitároztam és tetkókat csináltattam. Ez volt a tinédzser Harry dióhéjban. Veled mi volt? Gondolom neked némileg könnyebb volt, nem? - kérdeztem, mire elnevette magát.
- Könnyebb? Az apánkat kellet elviselnem nap mint nap. Azt, hogy részegen összerókázik mindent, mikor hazaér a kocsmából, azt, hogy hordja fel a kurváit a lakásra, ahol együtt laktunk. És amikor nem volt kit dugnia? Akkor nálam próbálkozott, szerencsére sikertelenül. 15 éves voltam, mikor apu egyszer komolyabban is bepróbálkozott nálam. Úgy értem, hogy részegen fogdosni kezdett. Megijedtem és elfutottam. Az éjjelt a szomszédainknál töltöttem. Megvártam, míg apa kijózanodik és hazamentem. De ez az élmény örökre nyomot hagyott bennem. Soha nem volt normális szerelmi életem. Aztán apám börtönbe került, én egyetemre jártam és összeköltöztem egy Will nevű fiúval. Megkérte a kezem, terveztük az esküvőt, boldogok voltunk és minden jól ment. Legalábbis azt hittem. Egy nap korábban végeztem az egyetemen és hazaindultam. Megláttam Will-t, amint épp benne voltak a dologban egy lánnyal az egyetemről. Otthagytam őt és egy barátnőmhöz költöztem. De nem maradtam sokáig, mert kiment külföldre dolgozni. És most itt vagyok. Az anyámmal és a kisöcsémmel, aki egyáltalán nem is kicsi már - fejezte be a történetet. Meglepődve hallgattam.
A nővéremnek még talán nehezebb élete volt eddig mint nekem? Fura,de lehet, hogy igaz....
- Khm... - köszörültem meg a torkom. - Egyikünknek sem volt egy könnyű élete. De... de most itt vagyunk,.és mindent megoldunk együtt. Segítek neked is lakást keresni, mint Louis-nak. Mit szólsz? - próbáltam őt felvidítani.
- Nincs rá szükség Harry - felelte mosolyogva.
- Miért? - értetlenkedtem.
- Mert ide költözök vissza hozzátok - tapsikolt vidáman, én pedig totál lesokkolódtam. 

Kommenteljetek, ha tetszett! :) ♥
*D

2014. május 10., szombat

közérdekű #3





Sziasztok!! :)  Ma már lett volna új rész, csak voltam olyan ügyes, és kitöröltem a majdnem kész részt a telefonomból..... -.-" *taps taps taps* Szóval most újra kell irnom az egészet. ezért csak talán jövőhét pénteken lesz új rész.... :/ Sajnálom, mert nagyon sokan irtátok, hogy várjátok (ami egyébként nagyon-nagyon jól esik... ♥). Kitartás, pénteken jön akkor az új rész, bármi történjék is... :) :D 
Sziasztok!! ♥ 
Óh és még valami!! Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy lehetne egy csoport facebookon, ahol tudnám Nektek jelezni, hogy ha új rész , vagy valami különleges hir van a bloggal kapcsolatban, illetve tudnátok kérdezni is, beszélgethetnénk, stb. Mit szóltok hozzá? Ki lenne benne? :) Jelezzétek,, hogy hogyan tetszik az ötlet! :)
*D

2014. április 22., kedd

Múlt (11.rész)

 Sziasztok! :) Meghoztam az új részt. :D Remélem tetszeni fog majd Nektek. :) 
Jó olvasást, és kommenteljetek, hogy tetszett - e! ♥ 


 Mozgalmas hetem volt. Louis-nak sikerült házat találnunk, nem messze tőlünk. Nem túl nagy, de otthonos és nyugodt környéken van. 
 Hope-val minden rendben. Reggel én járok érte és én is viszem haza. Jól megvagyunk. Fura, de nyugodt életem van. Szokatlan ez még számomra, de nem mondom, hogy nem tetszik.
 Ma szombat van, azaz ma jön haza Gemma és ma mutatom be Hope-t. 
Eléggé izgulok...
- Harry! Mikor mész a barátnődért? - kérdezte az anyám, mikor leértem a konyhába. Épp sütött. 
- Most. Mikor jön Gemma? - érdeklődtem. 
- Azt hiszem fél óra és itt lesz - nézett az órájára. - Úgyhogy szerintem siess! - nevetett. Látszott rajta, hogy nagyon izgul ő is. 
 Kiléptem az utcára. Fura, de meleg volt és sütött a nap, pedig már kora ősz volt. 
 Beültem az autómba és Hope-ék háza felé vettem az irányt. 
Annyira izgultam, hogy izzadni kezdett a tenyerem. De utálom ezt az érzést...
- Szervusz, Harry! - mosolygott rám Kristen, mikor ajtót nyitott. - Hope mindjárt jön. Épp készülődik. Tulajdonképpen hova is mentek? - vonta fel a szemöldökét gyanakvóan. 
- Bemutatom őt a családomnak - mosolyodtam el halványan. 
Eléggé meglepődött. 
- Egek! Nem tudtam, hogy ez ennyire komoly köztetek! - mosolygott. Látszott rajta, hogy örül.
- Hope-val komolyan gondolom - biztosítottam, mire hálásan elmosolyodott. 
- Szia! - köszöntött Hope, mikor kijött a szobájából. 
 Farmer rövidnadrágot, fehér blúzt és krémszínű kötött kardigánt vett fel. Haját szét engedte. 
Visszafogott volt, mégis csinos.
 - Szia! - csókoltam meg, mikor leért a lépcsőn. - Indulhatunk? - kérdeztem halkan, mire bólintott. 
 Csendben telt a hazafelé út. Halkan szólt a zene, de mi nem beszélgettünk, mégsem volt az a kínos hallgatás. Mindketten gondolkodtunk valamin. Én Gemma-n. 
 - Izgulsz? - csókolt meg Hope. 
- Igen - vallottam be. - Eléggé. 
- Ne félj, itt leszek melletted! - bújt oda hozzám. Megnyugtató érzés volt, hogy tudtam, hogy van valaki, aki mellettem áll. 
 Remegő kézzel próbáltam kinyitni az ajtót, de nehezen ment. Alig találtam bele a kulcslyukba. A harmadik próbálkozásra sikerült csak kinyitnom az ajtót. Mély levegőt vettem. Hope bátorítóan rám mosolygott. 
- Na végre már megjöttek! - hallottam anyám vidám hangját. 
Ezek szerint Gemma már itt van...
- Sziasztok! - jött ki hozzánk az előszobába. 
Amint meglátta Hope-t, felcsillant a szeme. 
- Őhm... Anya, ő itt a barátnőm, Hope - mutattam be őket egymásnak zavartan. - Hope, ő itt az anyám.
- Jó napot! Hope Evans vagyok! - fogott kezet Hope az anyámmal.
- Anne Styles. Örülök, hogy megismerhetlek! Szerintem tegeződjünk - ajánlotta az anyám. 
Ezek szerint szimpatikus neki Hope. Mondjuk nem csodálkozom...
- Őhm... Gemma már itt van? - kérdeztem félhangosan, mire anyám bólintott. 
- Szia, Harry! - hallottam egy felénk hangot a konyha felől. Odakaptam a fejem. 
Ott állt a nővérem. Hihetetlen, hogy hogyan megváltozott. Időközben nővé érett. Nagyon hasonlítottak a vonásai az enyémekre. Tulajdonképpen olyan, mintha a női hasonmásomat látnám. Csak neki nem voltak tetkói. 
- Gemma? - kérdeztem meglepődve.
- Hogy megnőtt az én kisöcsém! - nézett végig rajtam mosolyogva. Ha jól láttam, könnyezett. 
- Te is... megnőttél - mondtam. Hangom erőtlen és rekedtes volt.
- Meg sem ölelsz? - kérdezte csodálkozva. 
Le voltam sokkolva. 
Odamentem hozzá és félénken megöleltem, ő viszont szorosan átkarolt.
- Annyira hiányoztál! - zokogta, mire én is sírni kezdtem. Nem tehettem róla, de elérzékenyültem. 
- Te... te is nekem! - simítottam végig a haján. Hullámos volt, de nem annyira, mint nekem.
 Nem akartam, de úgy sírtam, mint egy kisgyerek. De mentségemre legyen mondva, a nővérem is. 
 Anyánk is örömkönnyekkel küszködött, ahogy Hope is. Olyan volt, mint valami rossz romantikus film... 
 Leültünk ebédelni. Hope mellett foglaltam helyet, szemben a nővéremmel. Krémleves volt pirítóssal. Finom volt, anyám kitett magáért. 
Én nem beszéltem, inkább csak az anyám kérdezgette Hope-t. Minden szavát úgy itta, mintha nem is tudom... Mintha Hope egy bölcs mester lett volna, az anyám meg a tanítványa. De azért jó volt látni, hogy kedvelik egymást. 
 Aztán jött a főétel. Töltött csirkemell, túróval töltött gombafejek, rizzsel és salátával. 
Én csirkét ettem, mer egyenesen utálom a gombát. Tinédzser korom óta valahogy nem tudom megenni. Anyám szerint válogatósabb lettem. Lehet, hogy igaza van.
- Gemma, vegyél a gombából is! - nézett rá kedvesen az anyám. - Hozzá se nyúltál! Olyan vagy, mint Harry...
- Ezt hogy érted? - nézett rá értetlenül a nővérem. 
- Én sem szeretem a gombát - szóltam közbe csak úgy mellékesen. 
Hope mosolyogva rám nézett. Valami olyasmit gondolhatott, hogy "Óh, de aranyos, hogyan hasonlítanak!". Én pedig azt gondoltam, hogy "Ne már! A nővérem utánoz engem!". 
Fura érzés valakire hasonlítani. Tíz évet úgy éltem le, hogy egyke vagyok. Mármint úgy értem, tudtam, hogy van egy nővérem, és emlékeztem is pár dologra a gyerekkorunkból, de olyan, mintha sosem ismertem volna. 
Anyám ritkán mesélt róla, akkor is csak apróságokat. Például, hogy lett barátja. Vagy hogy sikeresen letette az érettségit. De kábé ennyi. Nem tudtam, mit szeret, mit csinál vagy hogy kik a barátai. 
Egy kicsit haragszom is rá emiatt. Miért nem keresett? Az öccse vagyok! 
Mondjuk ebben én is hibás vagyok egy kicsit. Én is kereshettem volna. De neki kellett volna kezdeményezni, hisz ő az öregebb! 
- Harry, mi a baj? - fogta meg a kezem Hope. - Rosszul vagy? - láttam rajta, hogy megrémült. 
 Ledobtam a villám a tányéromra és felálltam az asztaltól, de túl hirtelen tettem, és feldöntöttem a székem. 
Anyám ijedten rám nézett. Értetlen volt az arckifejezése.
- Harry drágám, baj van? - kérdezte kedvesen, bár hallottam a hanglejtéséből, hogy ideges. 
- Felmentem a szobámba - mondtam remegő hangon. - Kösz az ebédet.
Értetlenül fordultak utánam. A szobám ajtajából még hallottam, ahogyan anyám azt kéri, hogy folytassák az evést. 
 Leültem az ágyamra. A falamra meredtem
" Értetlenül néztem az ajtóban álló rózsaszín bőröndöket. Hova készülnek péntek este kilenckor?
- Gemma! Hova mész? - kérdeztem sírva. Tudtam, hogy valami nincs rendben. - Itt hagysz minket?
- Nem... Nem tudom! - simította meg a hajamat könnyezve. - Egy kis időre el kell válnunk, Hazz! De... De majd találkozunk! 
Szemei vörösek voltak és karikásak. Ő is sírt.
- Mikor? A hétvégén már haza jösz? - kérdeztem reménykedve. 
- Nem hiszem. Anyáék most egy kicsit... külön mennek. De majd ha kibékülnek, akkor majd biztosan találkozunk - mosolygott rám kedvesen. Tudtam, hogy hazudik.
- Nem akarom, hogy kibéküljenek! Apa rossz! - mondtam durcásan, mire Gemma a számra tapasztotta a kezét. 
- Harry! Halkabban, még meghallják! Apa... Nem rossz! Csak mostanában kicsit ideges. De szeret minket! - suttogta. Arcán kiült a rémület. 
Eltátogtam, hogy "hazudsz", mire Gemma elsírta magát. Ő is tudta.
- Gemma, gyere már, csessze meg! Meddig kell, hogy várjak? Itt fogok megöregedni az ajtóban - hallottam az apánk ideges hangját. 
- Megyek! - sóhajtott. - Lekísérsz? - mosolygott rám erőtlenül, mire csendben bólintottam. 
 Lent anyánk és az apánk várt. Ő is bőröndöket tartott a kezében, csak az övéi nagyobbak voltak és feketék. 
 Anyám nem sírt, hanem zokogott. 
- Nem veheted el tőlem! - ütötte meg ököllel a férfi mellkasát, mire ő ellökte magától, de olyan durván, hogy anyánk esését az asztal fogta fel.
- Ne bántsd! - kiáltottam apámra. - Fáj neki. Nézd meg, hogy sír! - mentem oda a földön ülő anyámhoz. 
Gyengéden megsimítottam az arcát, amin véraláfutások voltak. 
- Semmi baj, Harry! Nincs bajom - mondta erőtlenül. - Ne aggódj, nem fájt. Csak ne sírj, oké? - nyugtatott kedvesen. 
Apám megfogta a bőröndeit és a kocsija felé indult. Gemma csomagjait meg sem próbálta vinni, hagyta, hogy kislánya cipelje. 
- Segítsek? - vettem ki a nővérem kezéből a táskákat. - Viszem, hogy neked ne kelljen! 
- Nem kell, kishaver! Ne gyere ki, mert megfázol. Maradj bent anyával! - ölelt meg. - Légy jó, és fogadj szót! Viszlát, öcsi! - egy puszit kaptam az arcomra, majd ki lépett az ajtón, és soha többé nem láttam viszont a nővéremet."
Ez az utolsó emlékem róla.
 Éreztem, hogy megint könnyezek. Mellkasomat szorítani kezdte a sírás. Fejemet el lepték a zavaros gondolatok. 
Miért jött vissza? Ha eddig nem törődött velem, most miért tenné? 
Kopogást hallottam, de nem reagáltam rá. Tovább ültem és gondolkoztam.
- Harry, én vagyok az, Hope! - hallottam az ajtó mögül. - Minden rendben? 
Felálltam és kinyitottam az ajtót. Hope megkönnyebbülten elmosolyodott. Aggódott értem.
- Gyere be! - mondtam erőtlen, rekedt hangon. Talán ő el tudja terelni a gondolataimat...
Sóhajtva leült az ágyra. Körülnézett a szobámban. Elég nagy rendetlenség van nálam mindig. Most bántam, hogy nem rakodtam el. 
 A szobám nem túl nagy helység. Éjkék falak, vörös szőnyeggel és sötét parkettával. 
A falakon pár poszter és egy polc, amin egy férfi parfüm és egy lámpa áll. 
A polccal szemben az ágyam, ami két személyre lett tervezve, szürke-vörös ágyhuzattal, ami Londont ábrázolja. 
Az ágyamtól nem messze egy tévé áll, mellette egy CD állvánnyal, ami tele van filmekkel, és egy másikkal, ami zenékkel. A szoba legeldugottabb sarkában a régi gitárom áll, éppen, hogy csak kilátszik a nyaka. Már rég nem használtam...
- Miért nincs íróasztalod? - nézett rám furán Hope. 
- Minek? Úgysem szoktam tanulni! - vontam meg a vállam hanyagul, mire ő nevetve hozzátette, hogy "Jogos!".
- Egyébként szép szoba! - mondta halkan, én pedig megköszöntem. 
Pár percig csak így ültünk csendben, bámulva magunk elé. Hope törte meg a csendet:
- Harry! Mi a baj? Olyan fura voltál az ebédnél, azt hittük, rosszul vagy! - simított végig az ujjával a kezemen lévő tetkón. 
- Sajnálom, ha megijesztettelek! Nem akartam. Én csak... - mondtam bizonytalanul. - Nem tudom, mi van velem, Hope! Össze vagyok zavarodva! Hirtelen visszakaptam a nővéremet, de... Valahogy nem tudok neki örülni. Persze nagyon hiányzott, és amióta az eszemet tudom, viszont akartam őt látni, és azt akartam, hogy mi, anyám, Gemma és én, egy család legyünk újra, úgy mint régen, de most valahogy mégsem tudok örülni. Amikor kiderült, hogy Gemma sem szereti a gombát, bepánikoltam. Eszembe jutott, hogy ő a nővérem, aki hasonlít rám, és nem egy idegen lány. És... Ez fura volt és szokatlan. Az évek során már megszoktam, hogy egyke vagyok és bele is törődtem, hogy nekem soha nem lesz már testvérem. Erre tessék! 19 évesen visszakapom a felnőtt nővéremet. Tíz év csak úgy kimaradt az életünkből. És most idejön, és úgy kell tennem, mintha nem is váltunk volna el egymástól. Pedig ő tulajdonképpen egy idegen! Nem is ismerem őt, és ő sem engem! 
- Hát beszélgessetek! - mondta. - Harry, alig pár órája találkoztatok. Szerintem természetes, hogy nem tudjátok ott folytatni, ahol abbahagytátok. De... De meg tudjátok egymást majd ismerni! És akkor meglátod, hogy mennyire aranyos lány is. Mert... Mert ő aranyos, Harry! És szereti a kisöccsét, aki mellesleg már nem is olyan kicsi! - tette hozzá nevetve. Én is mosolyogni kezdtem. - Szóval, Harry, szerintem először adj egy esélyt arra, hogy megismerjétek egymást, mert hidd el, nem fogod megbánni. 
 Talán igaza van. Meg kéne próbálnom ellazulni és örülni annak, hogy visszakaptam a nővéremet. 
 Hanyatt dőltem az ágyon és a plafont kezdtem ek bámulni. Hope mellém feküdt, fejét a mellkasomra hajtotta. 
 Lassan végig simítottam a haján, mire rám mosolygott. Oda hajolt hozzám és megcsókolt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kezemet a derekára csúsztattam és gyengéden megmarkoltam. 
 Egy gyors mozdulattal átfordítottam őt, így felülre kerültem. 
Feje mellet támasztottam magam. Egyik kezét a tarkómra tette, a másikkal a pólóm alját markolta. 
Jobb kezemet a pólója alá csúsztattam, mire halkan felnyögött. Feltüzelt a gondolat, hogy Hope-nak tetszik, amit teszek vele. 
Beletúrt a hajamba és gyengéden meghúzta az egyik tincsemet, ami egy eléggé hangos nyögést váltott ki belőlem, magam sem tudom, miért. 
Hope kuncogni kezdett a heves reakciómon és én is elmosolyodtam. 
 A piszkosabbnál piszkosabb gondolatok elöntötték az agyamat. Ködös lett minden. 
 A nyakához hajoltam és gyengéden szívni kezdtem. Halkan felsóhajtott, én pedig erősebben kezdtem el kényeztetni a puha bőrt. 
Megfogtam és levetettem a pólómat, a földre hajítottam, majd visszatértem Hope nyakához. 
 Éreztem, hogy egyre "szorosabb" lesz az alsónadrágom. Valószínűleg ő is megérezhette, mivel egyre közelebb nyomta magát hozzám. Hirtelen belekarmolt a hátamba, de egyáltalán nem fájt, csak meglepett. 
 Kopogást hallottam, majd ajtónyitódást. Odakaptam a fejem. Gemma állt ott és zavartan bámult minket.
Hope vörös fejjel, rekord gyorsasággal kimászott alólam és hebegni kezdett, valami olyasmit, hogy "csak beszélgettünk", én pedig kérdőn a nővérem felé fordultam. 
- Bo-bocsánat. Látom megzavartam valamit. Csak... Csak anya üzeni, hogy csinált sütit és talán kérnétek ti is belőle - dadogta a padlót bámulva. 
- Mondd meg neki, hogy egy perc és megyünk - bólintottam. - Becsuknád?
- Pe-persze - motyogta, és gyorsan becsapta maga mögött az ajtót. 
 Egymásra néztünk Hope-val és egyszerre elnevettük magunkat. 
Lehajoltam a pólómért és visszavettem. 
 Gemma aztán tud időzíteni! Végre "összemelegedünk" Hope-val, erre bejön a nővérem! Nagyszerű, mondhatom...
- Úristen, ez nagyon ciki volt - nevetett Hope. Szegény, teljesen zavarba jött. - Szerinted mit gondol most Gemma? 
- Mégis mit gondolna? Szerintem nem csináltunk semmi rosszat, csak "szórakoztunk" egy kicsit. Nincs ebben semmi kivetnivaló! Azt hiszed, ő nem szokott ilyeneket csinálni? Huszonkét éves, nem áll meg a fejlődésben attól, amit látott! - röhögtem. Annyira aranyos, ahogy szétizgulja magát ezen az apróságon... - Menjünk ki! Anyám vár - csókoltam meg, majd kézen fogva elindultunk le a földszintre, ahol Gemma és az anyám már az asztalnál ültek és csendben beszélgettek. 
Érkezésünkre anyám szélesen elmosolyodott, a nővérem pedig zavartan másfelé nézett. 
 Finomat sütött, ezért majdnem mindet megettük. Kajálás közben jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. 
Aztán anyám felhozta a gyerekkorunkat vagyis csak a vidámabb részét. 
- Mikor kicsik voltak, mindig együtt akartak aludni. Alíg lehetett őket szétválasztani! - mesélte nevetve Hope-nak. - Hol egyik bújt bele a testvére ágyába, hol a másik. Főleg Harry volt nagyon ragaszkodó típus. Nem lehetett levakarni a nővéréről. Folyton rajta lógott.
 Hope is nevetni kezdett. Biztosan aranyosnak találta, én viszont eléggé kínosnak.
- De csak azért csinálta, mert félt a villámlástól! - "védett" meg Gemma. Ő is mosolyodott ezen a "aranyos kis sztorin". 
- Gemma, ezt most muszáj volt?! - kérdeztem felháborodottan. Miért beszélik ki a gyerekkoromat? Főleg Hope előtt. Nagyon égő... - Amúgy meg nem is féltem a villámlástól! Csak beképzelted! 
- Nem Harry! Tényleg féltél! - mosolygott rám kedvesen az anyám. - Ahogyan a szörnyektől is. Mindig azt bizonygattad, hogy az ágyad alatt van egy. Nyitott lámpánál kellett aludnod, mert attól féltél, hogy a sötétben megesznek. 
Éreztem, ahogyan az arcom égni kezd a szégyentől. Mindenki engem nézett. Próbáltam tagadni, de úgyis tudtam, hogy ezek mind igazak. Egy félős kiskölyök voltam, aki nem tudott leszállni a nővéréről, míg el nem szakították őket egymástól. 
- És aztán ott volt Frankie. Ő volt Harry képzeletbeli barátja - magyarázta az anyám Hope-nak. Nagyon belemélyült a nosztalgiázásba. - Csak ő látta. Négy éves lehetett, mikor elkezdődött nála ez a képzeletbeli barátosdi. Szegénynek nem voltak igazi pajtásai. De mikor megjelent Louis, Frankie eltűnt. Nagyon örültünk neki, mert eléggé idegesítő volt, hogy a fiam magában beszél. Na meg ijesztő! Teljesen úgy kezelte, mintha egy hús-vér ember lett volna és válaszolt volna minden "kérdésére" - mondta komoly hangon. 
 Hope aranyosan rám mosolygott. Nagyon szórakoztatónak találta a ciki gyerekkori történeteimet. 
- Arról még nem is beszéltem, hogy Harry hat éves koráig gyakran bepisilt álmában - folytatta a nosztalgiázást az anyám. 
- Na jó, ebből elég lesz! Le lehet szállni a ciki gyerekkoromról! Köszönöm! - mondtam indulatosan, mire Gemma értetlenül rám nézett. 
- De Harry, ezek nem is kínosak, hanem inkább aranyosak! - simította meg a kezem Hope. - Nagyon édes lehettél kicsi korodban! 
- Ó, az is volt! - nevetett rá az anyám. - Harry nagyon aranyos kissrác volt. Mindig nyitott volt, békés és barátkozó típus. Olyan kis vidám volt. Mindig mosolygott, szinte sosem szomorkodott. Nagy zöld szemeivel és a csibészes mosolyával elbűvölte a körülötte lévő embereket. Mindenki oda volt érte! - mondta elérzékenyülve. - Bezzeg most! Ez már véletlenül sem mondható el róla - csóválta a fejét csalódottan. 
- Ó, hidd el anya, most is sokan vannak oda értem! - kacsintottam, mire csak lekezelően legyintett. 
- Te is tudod, hogy nem erre gondoltam. Arra céloztam, hogy... 
- Jól tudom, mire céloztál! - vágtam a szavába idegesen. Nincs kedvem egy újabb kioktatáshoz, főleg nem Hope és a nővérem előtt. - Hope, hazaviszlek! - álltam fel a helyemről. 
Értetlenül nézett rám. Nem kellett még hazamennie, de én szerettem volna eltűnni a családom elől. 
- De... - mondta zavarodottan. 
- Hope! Gyere! - néztem rá szigorúan. Nem akartam őt megijeszteni, de szerintem sikerült...
 Felkaptam a kabátomat és a bakancsomat és türelmetlenül megvártam, míg Hope és az anyám elbúcsúznak. 
 Nagyon megkedvelték őt a nővéremmel. Kérték, hogy majd máskor is jöjjön és tovább maradjon. 
 Kiértünk az utcára és elindultunk a kocsim felé. De én nem akartam autóba ülni. 
- Nem a kocsiddal megyünk? - kérdezte értetlenül. - És egyébként is, Harry, mi volt ez az egész? - nézett szigorúan a szemembe. Elém állt és kihúzta magát, hogy magasabbnak tűnjön. 
 Nevetnem kellett, annyira aranyos volt. 
- Miért nevetsz? - kulcsolta össze sértetten a kezeit a mellkasa előtt. Még jobban nevetni kezdtem. 
- Csak... Csak olyan aranyos vagy! - léptem közelebb hozzá. 
Majdnem egy és fél fejjel magasabb voltam nála.
- Miért viselkedtél olyan furán? - bújt oda hozzám. 
Végig simítottam a haján és a hátán. 
- Csak kettesben szeretnék veled lenni, távol a családomtól - morogtam. - Mit szólsz? 
 Mosolyogva bólintott, majd a pólómnál fogva magához húzott és megcsókolt. 
Kezemet a derekára tettem, de akaratom ellenére is a fenekére csúsztak, mire ő elnevette magát. 
Még egy utolsó apró csókot adott majd kézenfogva elindultunk a park felé. 
 Az emberek megbámultak minket. Vagyis inkább csak engem. 
Rosszallóan néztek, olykor megvetően, de eddig sem érdekelt, most sem fog... 
Nem törődök mások véleményével, csak Hope-éval. Ő az egyetlen, aki számít. Szeretném, ha ezt ő is tudná...
- Min gondolkodsz? Baj van? - érdeklődött. 
Megint túl aggódja a dolgokat...
- Nem, nincs semmi baj, ne aggódj. Csak... - mondtam bizonytalanul. 
- Csak? - vonta fel a szemöldökét. - Csak mi? - állt elém. 
- Őhm... Szerintem üljünk le, oké? - néztem egy pad felé. Helyet foglaltunk, majd kérdőn felém fordult. 
- Csak... Csak szeretném, hogy tudd, hogy nagyon hálás vagyok, amiért ilyen megértő és türelmes vagy velem, mert tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset. És meg szeretném köszönni, hogy ma mellettem voltál és támogattál. 
- Harry, nem kell hálásnak lenned! Ez természetes, nincs mit megköszönnöd - mosolygott rám. 
Szemei a kezemen lévő gyűrűkre vándoroltak. Ujjaival végig simított az egyiken, ami egy egyszerű fémből volt, gravírozással. 
- Talán igazad van, de... Szokatlan számomra, hogy valaki különösebben törődne velem. Eddig egy rendes kapcsolatom sem volt, inkább csak érzelemmentes "szex-barátságok". Valahol mindig el volt cseszve az életem. Kicsi koromban végig kellett néznem, ahogy apám veri az anyámat, a nővéremet és sokszor engem is. E miatt nem voltak barátaim, mert eléggé visszahúzódó voltam a suliban. A felnőttekkel mindig jobban kijöttem valamiért. Aztán sikerült összehaverkodnom egy Louis nevű sráccal. A legjobb barátom lett, tényleg mindent elmondtam neki. Egy picit pótolta Gemma hiányát. De aztán elköltöztek New York-ba. Akkor már tényleg rohadtul egyedül éreztem magam. Aztán ott volt Dean. Belevitt minden rosszba. A drogok és az alkohol eléggé... megváltoztattak. Amikor ennek vége lett, azt hittem minden rendben lesz. De aztán szembesülnöm kell majdnem minden nap azzal, hogy milyen előítéletesek is az emberek. Mindig a múltat nézik, és azt, hogy milyen voltam akkor. Pedig próbálok változni, elhiheted. De ha mindenki egy agresszív szexéhes drogos punk baromnak fog továbbra is beállítani, nehéz lesz. Próbálom azt a látszatot fenntartani, hogy nem érdekel mások véleménye, de legbelül tudom, hogy én nem ilyen vagyok. Felesleges magamnak hazudnom. Erősnek próbálok látszani, de... belül kicseszettül törékeny vagyok. Nem tehetek róla - vallottam be a földet bámulva. 
Nem akartam, hogy bárki is tudjon az "igazi Harry-ről", de egyre inkább úgy érzem, hogy nem tudom már sokáig magamban tartani, és muszáj valakinek elmondanom. Erre Hope-nál alkalmasabb személyt keresve sem találnék. 


*D