Múlt (11.rész)

 Sziasztok! :) Meghoztam az új részt. :D Remélem tetszeni fog majd Nektek. :) 

Jó olvasást, és kommenteljetek, hogy tetszett - e! ♥ 

 Mozgalmas hetem volt. Louis-nak sikerült házat találnunk, nem messze tőlünk. Nem túl nagy, de otthonos és nyugodt környéken van. 

 Hope-val minden rendben. Reggel én járok érte és én is viszem haza. Jól megvagyunk. Fura, de nyugodt életem van. Szokatlan ez még számomra, de nem mondom, hogy nem tetszik.

 Ma szombat van, azaz ma jön haza Gemma és ma mutatom be Hope-t. 

Eléggé izgulok...

- Harry! Mikor mész a barátnődért? - kérdezte az anyám, mikor leértem a konyhába. Épp sütött. 

- Most. Mikor jön Gemma? - érdeklődtem. 

- Azt hiszem fél óra és itt lesz - nézett az órájára. - Úgyhogy szerintem siess! - nevetett. Látszott rajta, hogy nagyon izgul ő is. 

 Kiléptem az utcára. Fura, de meleg volt és sütött a nap, pedig már kora ősz volt. 

 Beültem az autómba és Hope-ék háza felé vettem az irányt. 

Annyira izgultam, hogy izzadni kezdett a tenyerem. De utálom ezt az érzést...

- Szervusz, Harry! - mosolygott rám Kristen, mikor ajtót nyitott. - Hope mindjárt jön. Épp készülődik. Tulajdonképpen hova is mentek? - vonta fel a szemöldökét gyanakvóan. 

- Bemutatom őt a családomnak - mosolyodtam el halványan. 

Eléggé meglepődött. 

- Egek! Nem tudtam, hogy ez ennyire komoly köztetek! - mosolygott. Látszott rajta, hogy örül.

- Hope-val komolyan gondolom - biztosítottam, mire hálásan elmosolyodott. 

- Szia! - köszöntött Hope, mikor kijött a szobájából. 

 Farmer rövidnadrágot, fehér blúzt és krémszínű kötött kardigánt vett fel. Haját szét engedte. 

Visszafogott volt, mégis csinos.

 - Szia! - csókoltam meg, mikor leért a lépcsőn. - Indulhatunk? - kérdeztem halkan, mire bólintott. 

 Csendben telt a hazafelé út. Halkan szólt a zene, de mi nem beszélgettünk, mégsem volt az a kínos hallgatás. Mindketten gondolkodtunk valamin. Én Gemma-n. 

 - Izgulsz? - csókolt meg Hope. 

- Igen - vallottam be. - Eléggé. 

- Ne félj, itt leszek melletted! - bújt oda hozzám. Megnyugtató érzés volt, hogy tudtam, hogy van valaki, aki mellettem áll. 

 Remegő kézzel próbáltam kinyitni az ajtót, de nehezen ment. Alig találtam bele a kulcslyukba. A harmadik próbálkozásra sikerült csak kinyitnom az ajtót. Mély levegőt vettem. Hope bátorítóan rám mosolygott. 

- Na végre már megjöttek! - hallottam anyám vidám hangját. 

Ezek szerint Gemma már itt van...

- Sziasztok! - jött ki hozzánk az előszobába. 

Amint meglátta Hope-t, felcsillant a szeme. 

- Őhm... Anya, ő itt a barátnőm, Hope - mutattam be őket egymásnak zavartan. - Hope, ő itt az anyám.

- Jó napot! Hope Evans vagyok! - fogott kezet Hope az anyámmal.

- Anne Styles. Örülök, hogy megismerhetlek! Szerintem tegeződjünk - ajánlotta az anyám. 

Ezek szerint szimpatikus neki Hope. Mondjuk nem csodálkozom...

- Őhm... Gemma már itt van? - kérdeztem félhangosan, mire anyám bólintott. 

- Szia, Harry! - hallottam egy felénk hangot a konyha felől. Odakaptam a fejem. 

Ott állt a nővérem. Hihetetlen, hogy hogyan megváltozott. Időközben nővé érett. Nagyon hasonlítottak a vonásai az enyémekre. Tulajdonképpen olyan, mintha a női hasonmásomat látnám. Csak neki nem voltak tetkói. 

- Gemma? - kérdeztem meglepődve.

- Hogy megnőtt az én kisöcsém! - nézett végig rajtam mosolyogva. Ha jól láttam, könnyezett. 

- Te is... megnőttél - mondtam. Hangom erőtlen és rekedtes volt.

- Meg sem ölelsz? - kérdezte csodálkozva. 

Le voltam sokkolva. 

Odamentem hozzá és félénken megöleltem, ő viszont szorosan átkarolt.

- Annyira hiányoztál! - zokogta, mire én is sírni kezdtem. Nem tehettem róla, de elérzékenyültem. 

- Te... te is nekem! - simítottam végig a haján. Hullámos volt, de nem annyira, mint nekem.

 Nem akartam, de úgy sírtam, mint egy kisgyerek. De mentségemre legyen mondva, a nővérem is. 

 Anyánk is örömkönnyekkel küszködött, ahogy Hope is. Olyan volt, mint valami rossz romantikus film... 

 Leültünk ebédelni. Hope mellett foglaltam helyet, szemben a nővéremmel. Krémleves volt pirítóssal. Finom volt, anyám kitett magáért. 

Én nem beszéltem, inkább csak az anyám kérdezgette Hope-t. Minden szavát úgy itta, mintha nem is tudom... Mintha Hope egy bölcs mester lett volna, az anyám meg a tanítványa. De azért jó volt látni, hogy kedvelik egymást. 

 Aztán jött a főétel. Töltött csirkemell, túróval töltött gombafejek, rizzsel és salátával. 

Én csirkét ettem, mer egyenesen utálom a gombát. Tinédzser korom óta valahogy nem tudom megenni. Anyám szerint válogatósabb lettem. Lehet, hogy igaza van.

- Gemma, vegyél a gombából is! - nézett rá kedvesen az anyám. - Hozzá se nyúltál! Olyan vagy, mint Harry...

- Ezt hogy érted? - nézett rá értetlenül a nővérem. 

- Én sem szeretem a gombát - szóltam közbe csak úgy mellékesen. 

Hope mosolyogva rám nézett. Valami olyasmit gondolhatott, hogy "Óh, de aranyos, hogyan hasonlítanak!". Én pedig azt gondoltam, hogy "Ne már! A nővérem utánoz engem!". 

Fura érzés valakire hasonlítani. Tíz évet úgy éltem le, hogy egyke vagyok. Mármint úgy értem, tudtam, hogy van egy nővérem, és emlékeztem is pár dologra a gyerekkorunkból, de olyan, mintha sosem ismertem volna. 

Anyám ritkán mesélt róla, akkor is csak apróságokat. Például, hogy lett barátja. Vagy hogy sikeresen letette az érettségit. De kábé ennyi. Nem tudtam, mit szeret, mit csinál vagy hogy kik a barátai. 

Egy kicsit haragszom is rá emiatt. Miért nem keresett? Az öccse vagyok! 

Mondjuk ebben én is hibás vagyok egy kicsit. Én is kereshettem volna. De neki kellett volna kezdeményezni, hisz ő az öregebb! 

- Harry, mi a baj? - fogta meg a kezem Hope. - Rosszul vagy? - láttam rajta, hogy megrémült. 

 Ledobtam a villám a tányéromra és felálltam az asztaltól, de túl hirtelen tettem, és feldöntöttem a székem. 

Anyám ijedten rám nézett. Értetlen volt az arckifejezése.

- Harry drágám, baj van? - kérdezte kedvesen, bár hallottam a hanglejtéséből, hogy ideges. 

- Felmentem a szobámba - mondtam remegő hangon. - Kösz az ebédet.

Értetlenül fordultak utánam. A szobám ajtajából még hallottam, ahogyan anyám azt kéri, hogy folytassák az evést. 

 Leültem az ágyamra. A falamra meredtem. 

" Értetlenül néztem az ajtóban álló rózsaszín bőröndöket. Hova készülnek péntek este kilenckor?

- Gemma! Hova mész? - kérdeztem sírva. Tudtam, hogy valami nincs rendben. - Itt hagysz minket?

- Nem... Nem tudom! - simította meg a hajamat könnyezve. - Egy kis időre el kell válnunk, Hazz! De... De majd találkozunk! 

Szemei vörösek voltak és karikásak. Ő is sírt.

- Mikor? A hétvégén már haza jösz? - kérdeztem reménykedve. 

- Nem hiszem. Anyáék most egy kicsit... külön mennek. De majd ha kibékülnek, akkor majd biztosan találkozunk - mosolygott rám kedvesen. Tudtam, hogy hazudik.

- Nem akarom, hogy kibéküljenek! Apa rossz! - mondtam durcásan, mire Gemma a számra tapasztotta a kezét. 

- Harry! Halkabban, még meghallják! Apa... Nem rossz! Csak mostanában kicsit ideges. De szeret minket! - suttogta. Arcán kiült a rémület. 

Eltátogtam, hogy "hazudsz", mire Gemma elsírta magát. Ő is tudta.

- Gemma, gyere már, csessze meg! Meddig kell, hogy várjak? Itt fogok megöregedni az ajtóban - hallottam az apánk ideges hangját. 

- Megyek! - sóhajtott. - Lekísérsz? - mosolygott rám erőtlenül, mire csendben bólintottam. 

 Lent anyánk és az apánk várt. Ő is bőröndöket tartott a kezében, csak az övéi nagyobbak voltak és feketék. 

 Anyám nem sírt, hanem zokogott. 

- Nem veheted el tőlem! - ütötte meg ököllel a férfi mellkasát, mire ő ellökte magától, de olyan durván, hogy anyánk esését az asztal fogta fel.

- Ne bántsd! - kiáltottam apámra. - Fáj neki. Nézd meg, hogy sír! - mentem oda a földön ülő anyámhoz. 

Gyengéden megsimítottam az arcát, amin véraláfutások voltak. 

- Semmi baj, Harry! Nincs bajom - mondta erőtlenül. - Ne aggódj, nem fájt. Csak ne sírj, oké? - nyugtatott kedvesen. 

Apám megfogta a bőröndeit és a kocsija felé indult. Gemma csomagjait meg sem próbálta vinni, hagyta, hogy kislánya cipelje. 

- Segítsek? - vettem ki a nővérem kezéből a táskákat. - Viszem, hogy neked ne kelljen! 

- Nem kell, kishaver! Ne gyere ki, mert megfázol. Maradj bent anyával! - ölelt meg. - Légy jó, és fogadj szót! Viszlát, öcsi! - egy puszit kaptam az arcomra, majd ki lépett az ajtón, és soha többé nem láttam viszont a nővéremet."

Ez az utolsó emlékem róla.

 Éreztem, hogy megint könnyezek. Mellkasomat szorítani kezdte a sírás. Fejemet el lepték a zavaros gondolatok. 

Miért jött vissza? Ha eddig nem törődött velem, most miért tenné? 

Kopogást hallottam, de nem reagáltam rá. Tovább ültem és gondolkoztam.

- Harry, én vagyok az, Hope! - hallottam az ajtó mögül. - Minden rendben? 

Felálltam és kinyitottam az ajtót. Hope megkönnyebbülten elmosolyodott. Aggódott értem.

- Gyere be! - mondtam erőtlen, rekedt hangon. Talán ő el tudja terelni a gondolataimat...

Sóhajtva leült az ágyra. Körülnézett a szobámban. Elég nagy rendetlenség van nálam mindig. Most bántam, hogy nem rakodtam el. 

 A szobám nem túl nagy helység. Éjkék falak, vörös szőnyeggel és sötét parkettával. 

A falakon pár poszter és egy polc, amin egy férfi parfüm és egy lámpa áll. 

A polccal szemben az ágyam, ami két személyre lett tervezve, szürke-vörös ágyhuzattal, ami Londont ábrázolja. 

Az ágyamtól nem messze egy tévé áll, mellette egy CD állvánnyal, ami tele van filmekkel, és egy másikkal, ami zenékkel. A szoba legeldugottabb sarkában a régi gitárom áll, éppen, hogy csak kilátszik a nyaka. Már rég nem használtam...

- Miért nincs íróasztalod? - nézett rám furán Hope. 

- Minek? Úgysem szoktam tanulni! - vontam meg a vállam hanyagul, mire ő nevetve hozzátette, hogy "Jogos!".

- Egyébként szép szoba! - mondta halkan, én pedig megköszöntem. 

Pár percig csak így ültünk csendben, bámulva magunk elé. Hope törte meg a csendet:

- Harry! Mi a baj? Olyan fura voltál az ebédnél, azt hittük, rosszul vagy! - simított végig az ujjával a kezemen lévő tetkón. 

- Sajnálom, ha megijesztettelek! Nem akartam. Én csak... - mondtam bizonytalanul. - Nem tudom, mi van velem, Hope! Össze vagyok zavarodva! Hirtelen visszakaptam a nővéremet, de... Valahogy nem tudok neki örülni. Persze nagyon hiányzott, és amióta az eszemet tudom, viszont akartam őt látni, és azt akartam, hogy mi, anyám, Gemma és én, egy család legyünk újra, úgy mint régen, de most valahogy mégsem tudok örülni. Amikor kiderült, hogy Gemma sem szereti a gombát, bepánikoltam. Eszembe jutott, hogy ő a nővérem, aki hasonlít rám, és nem egy idegen lány. És... Ez fura volt és szokatlan. Az évek során már megszoktam, hogy egyke vagyok és bele is törődtem, hogy nekem soha nem lesz már testvérem. Erre tessék! 19 évesen visszakapom a felnőtt nővéremet. Tíz év csak úgy kimaradt az életünkből. És most idejön, és úgy kell tennem, mintha nem is váltunk volna el egymástól. Pedig ő tulajdonképpen egy idegen! Nem is ismerem őt, és ő sem engem! 

- Hát beszélgessetek! - mondta. - Harry, alig pár órája találkoztatok. Szerintem természetes, hogy nem tudjátok ott folytatni, ahol abbahagytátok. De... De meg tudjátok egymást majd ismerni! És akkor meglátod, hogy mennyire aranyos lány is. Mert... Mert ő aranyos, Harry! És szereti a kisöccsét, aki mellesleg már nem is olyan kicsi! - tette hozzá nevetve. Én is mosolyogni kezdtem. - Szóval, Harry, szerintem először adj egy esélyt arra, hogy megismerjétek egymást, mert hidd el, nem fogod megbánni. 

 Talán igaza van. Meg kéne próbálnom ellazulni és örülni annak, hogy visszakaptam a nővéremet. 

 Hanyatt dőltem az ágyon és a plafont kezdtem ek bámulni. Hope mellém feküdt, fejét a mellkasomra hajtotta. 

 Lassan végig simítottam a haján, mire rám mosolygott. Oda hajolt hozzám és megcsókolt. Egy hirtelen ötlettől vezérelve kezemet a derekára csúsztattam és gyengéden megmarkoltam. 

 Egy gyors mozdulattal átfordítottam őt, így felülre kerültem. 

Feje mellet támasztottam magam. Egyik kezét a tarkómra tette, a másikkal a pólóm alját markolta. 

Jobb kezemet a pólója alá csúsztattam, mire halkan felnyögött. Feltüzelt a gondolat, hogy Hope-nak tetszik, amit teszek vele. 

Beletúrt a hajamba és gyengéden meghúzta az egyik tincsemet, ami egy eléggé hangos nyögést váltott ki belőlem, magam sem tudom, miért. 

Hope kuncogni kezdett a heves reakciómon és én is elmosolyodtam. 

 A piszkosabbnál piszkosabb gondolatok elöntötték az agyamat. Ködös lett minden. 

 A nyakához hajoltam és gyengéden szívni kezdtem. Halkan felsóhajtott, én pedig erősebben kezdtem el kényeztetni a puha bőrt. 

Megfogtam és levetettem a pólómat, a földre hajítottam, majd visszatértem Hope nyakához. 

 Éreztem, hogy egyre "szorosabb" lesz az alsónadrágom. Valószínűleg ő is megérezhette, mivel egyre közelebb nyomta magát hozzám. Hirtelen belekarmolt a hátamba, de egyáltalán nem fájt, csak meglepett. 

 Kopogást hallottam, majd ajtónyitódást. Odakaptam a fejem. Gemma állt ott és zavartan bámult minket.

Hope vörös fejjel, rekord gyorsasággal kimászott alólam és hebegni kezdett, valami olyasmit, hogy "csak beszélgettünk", én pedig kérdőn a nővérem felé fordultam. 

- Bo-bocsánat. Látom megzavartam valamit. Csak... Csak anya üzeni, hogy csinált sütit és talán kérnétek ti is belőle - dadogta a padlót bámulva. 

- Mondd meg neki, hogy egy perc és megyünk - bólintottam. - Becsuknád?

- Pe-persze - motyogta, és gyorsan becsapta maga mögött az ajtót. 

 Egymásra néztünk Hope-val és egyszerre elnevettük magunkat. 

Lehajoltam a pólómért és visszavettem. 

 Gemma aztán tud időzíteni! Végre "összemelegedünk" Hope-val, erre bejön a nővérem! Nagyszerű, mondhatom...

- Úristen, ez nagyon ciki volt - nevetett Hope. Szegény, teljesen zavarba jött. - Szerinted mit gondol most Gemma? 

- Mégis mit gondolna? Szerintem nem csináltunk semmi rosszat, csak "szórakoztunk" egy kicsit. Nincs ebben semmi kivetnivaló! Azt hiszed, ő nem szokott ilyeneket csinálni? Huszonkét éves, nem áll meg a fejlődésben attól, amit látott! - röhögtem. Annyira aranyos, ahogy szétizgulja magát ezen az apróságon... - Menjünk ki! Anyám vár - csókoltam meg, majd kézen fogva elindultunk le a földszintre, ahol Gemma és az anyám már az asztalnál ültek és csendben beszélgettek. 

Érkezésünkre anyám szélesen elmosolyodott, a nővérem pedig zavartan másfelé nézett. 

 Finomat sütött, ezért majdnem mindet megettük. Kajálás közben jelentéktelen dolgokról beszélgettünk. 

Aztán anyám felhozta a gyerekkorunkat vagyis csak a vidámabb részét. 

- Mikor kicsik voltak, mindig együtt akartak aludni. Alíg lehetett őket szétválasztani! - mesélte nevetve Hope-nak. - Hol egyik bújt bele a testvére ágyába, hol a másik. Főleg Harry volt nagyon ragaszkodó típus. Nem lehetett levakarni a nővéréről. Folyton rajta lógott.

 Hope is nevetni kezdett. Biztosan aranyosnak találta, én viszont eléggé kínosnak.

- De csak azért csinálta, mert félt a villámlástól! - "védett" meg Gemma. Ő is mosolyodott ezen a "aranyos kis sztorin". 

- Gemma, ezt most muszáj volt?! - kérdeztem felháborodottan. Miért beszélik ki a gyerekkoromat? Főleg Hope előtt. Nagyon égő... - Amúgy meg nem is féltem a villámlástól! Csak beképzelted! 

- Nem Harry! Tényleg féltél! - mosolygott rám kedvesen az anyám. - Ahogyan a szörnyektől is. Mindig azt bizonygattad, hogy az ágyad alatt van egy. Nyitott lámpánál kellett aludnod, mert attól féltél, hogy a sötétben megesznek. 

Éreztem, ahogyan az arcom égni kezd a szégyentől. Mindenki engem nézett. Próbáltam tagadni, de úgyis tudtam, hogy ezek mind igazak. Egy félős kiskölyök voltam, aki nem tudott leszállni a nővéréről, míg el nem szakították őket egymástól. 

- És aztán ott volt Frankie. Ő volt Harry képzeletbeli barátja - magyarázta az anyám Hope-nak. Nagyon belemélyült a nosztalgiázásba. - Csak ő látta. Négy éves lehetett, mikor elkezdődött nála ez a képzeletbeli barátosdi. Szegénynek nem voltak igazi pajtásai. De mikor megjelent Louis, Frankie eltűnt. Nagyon örültünk neki, mert eléggé idegesítő volt, hogy a fiam magában beszél. Na meg ijesztő! Teljesen úgy kezelte, mintha egy hús-vér ember lett volna és válaszolt volna minden "kérdésére" - mondta komoly hangon. 

 Hope aranyosan rám mosolygott. Nagyon szórakoztatónak találta a ciki gyerekkori történeteimet. 

- Arról még nem is beszéltem, hogy Harry hat éves koráig gyakran bepisilt álmában - folytatta a nosztalgiázást az anyám. 

- Na jó, ebből elég lesz! Le lehet szállni a ciki gyerekkoromról! Köszönöm! - mondtam indulatosan, mire Gemma értetlenül rám nézett. 

- De Harry, ezek nem is kínosak, hanem inkább aranyosak! - simította meg a kezem Hope. - Nagyon édes lehettél kicsi korodban! 

- Ó, az is volt! - nevetett rá az anyám. - Harry nagyon aranyos kissrác volt. Mindig nyitott volt, békés és barátkozó típus. Olyan kis vidám volt. Mindig mosolygott, szinte sosem szomorkodott. Nagy zöld szemeivel és a csibészes mosolyával elbűvölte a körülötte lévő embereket. Mindenki oda volt érte! - mondta elérzékenyülve. - Bezzeg most! Ez már véletlenül sem mondható el róla - csóválta a fejét csalódottan. 

- Ó, hidd el anya, most is sokan vannak oda értem! - kacsintottam, mire csak lekezelően legyintett. 

- Te is tudod, hogy nem erre gondoltam. Arra céloztam, hogy... 

- Jól tudom, mire céloztál! - vágtam a szavába idegesen. Nincs kedvem egy újabb kioktatáshoz, főleg nem Hope és a nővérem előtt. - Hope, hazaviszlek! - álltam fel a helyemről. 

Értetlenül nézett rám. Nem kellett még hazamennie, de én szerettem volna eltűnni a családom elől. 

- De... - mondta zavarodottan. 

- Hope! Gyere! - néztem rá szigorúan. Nem akartam őt megijeszteni, de szerintem sikerült...

 Felkaptam a kabátomat és a bakancsomat és türelmetlenül megvártam, míg Hope és az anyám elbúcsúznak. 

 Nagyon megkedvelték őt a nővéremmel. Kérték, hogy majd máskor is jöjjön és tovább maradjon. 

 Kiértünk az utcára és elindultunk a kocsim felé. De én nem akartam autóba ülni. 

- Nem a kocsiddal megyünk? - kérdezte értetlenül. - És egyébként is, Harry, mi volt ez az egész? - nézett szigorúan a szemembe. Elém állt és kihúzta magát, hogy magasabbnak tűnjön. 

 Nevetnem kellett, annyira aranyos volt. 

- Miért nevetsz? - kulcsolta össze sértetten a kezeit a mellkasa előtt. Még jobban nevetni kezdtem. 

- Csak... Csak olyan aranyos vagy! - léptem közelebb hozzá. 

Majdnem egy és fél fejjel magasabb voltam nála.

- Miért viselkedtél olyan furán? - bújt oda hozzám. 

Végig simítottam a haján és a hátán. 

- Csak kettesben szeretnék veled lenni, távol a családomtól - morogtam. - Mit szólsz? 

 Mosolyogva bólintott, majd a pólómnál fogva magához húzott és megcsókolt. 

Kezemet a derekára tettem, de akaratom ellenére is a fenekére csúsztak, mire ő elnevette magát. 

Még egy utolsó apró csókot adott majd kézenfogva elindultunk a park felé. 

 Az emberek megbámultak minket. Vagyis inkább csak engem. 

Rosszallóan néztek, olykor megvetően, de eddig sem érdekelt, most sem fog... 

Nem törődök mások véleményével, csak Hope-éval. Ő az egyetlen, aki számít. Szeretném, ha ezt ő is tudná...

- Min gondolkodsz? Baj van? - érdeklődött. 

Megint túl aggódja a dolgokat...

- Nem, nincs semmi baj, ne aggódj. Csak... - mondtam bizonytalanul. 

- Csak? - vonta fel a szemöldökét. - Csak mi? - állt elém. 

- Őhm... Szerintem üljünk le, oké? - néztem egy pad felé. Helyet foglaltunk, majd kérdőn felém fordult. 

- Csak... Csak szeretném, hogy tudd, hogy nagyon hálás vagyok, amiért ilyen megértő és türelmes vagy velem, mert tudom, hogy nem vagyok egy könnyű eset. És meg szeretném köszönni, hogy ma mellettem voltál és támogattál. 

- Harry, nem kell hálásnak lenned! Ez természetes, nincs mit megköszönnöd - mosolygott rám. 

Szemei a kezemen lévő gyűrűkre vándoroltak. Ujjaival végig simított az egyiken, ami egy egyszerű fémből volt, gravírozással. 

- Talán igazad van, de... Szokatlan számomra, hogy valaki különösebben törődne velem. Eddig egy rendes kapcsolatom sem volt, inkább csak érzelemmentes "szex-barátságok". Valahol mindig el volt cseszve az életem. Kicsi koromban végig kellett néznem, ahogy apám veri az anyámat, a nővéremet és sokszor engem is. E miatt nem voltak barátaim, mert eléggé visszahúzódó voltam a suliban. A felnőttekkel mindig jobban kijöttem valamiért. Aztán sikerült összehaverkodnom egy Louis nevű sráccal. A legjobb barátom lett, tényleg mindent elmondtam neki. Egy picit pótolta Gemma hiányát. De aztán elköltöztek New York-ba. Akkor már tényleg rohadtul egyedül éreztem magam. Aztán ott volt Dean. Belevitt minden rosszba. A drogok és az alkohol eléggé... megváltoztattak. Amikor ennek vége lett, azt hittem minden rendben lesz. De aztán szembesülnöm kell majdnem minden nap azzal, hogy milyen előítéletesek is az emberek. Mindig a múltat nézik, és azt, hogy milyen voltam akkor. Pedig próbálok változni, elhiheted. De ha mindenki egy agresszív szexéhes drogos punk baromnak fog továbbra is beállítani, nehéz lesz. Próbálom azt a látszatot fenntartani, hogy nem érdekel mások véleménye, de legbelül tudom, hogy én nem ilyen vagyok. Felesleges magamnak hazudnom. Erősnek próbálok látszani, de... belül kicseszettül törékeny vagyok. Nem tehetek róla - vallottam be a földet bámulva. 

Nem akartam, hogy bárki is tudjon az "igazi Harry-ről", de egyre inkább úgy érzem, hogy nem tudom már sokáig magamban tartani, és muszáj valakinek elmondanom. Erre Hope-nál alkalmasabb személyt keresve sem találnék. 


*D

#közérdekű2

Sziasztok! Elég rég nem volt már új rész. :(
Sajnálom, hogy ilyen sokáig nem tudok hozni nektek olvasnivalót, de így az ünnepek alatt nagyon sűrű a napom, és kevés időm van arra, hogy részeket tegyek fel. :/
Az új rész már kész van, csak fel kellene már tennem. :)
Szóval azt akartam mondani, hogy legyetek türelmesek és egypár nap múlva hozom az újat!  :)
Kellemes ünnepeket Nektek, a lányoknak sok locsolót, a fiúknak (ha vannak köztünk) sok pirostojást! :D
Legyetek jók! <3
*D

BLOG TRAILER!

Sziasztok!! :) 
Elkészült a blog trailere! Mondjatok véleményt! :)
*D

Váratlan hír (10.rész)

 Sziasztok! :))
Egy kis meglepetés rész! :)  Remélem tetszeni fog Nektek! És kérlek Titeket, hogy kommenteljetek! :) KÖSZÖNÖM! ♥♥
 U.I.: Úgy terveztem, hogy Louis egy kicsit később lép be a történetbe, de miközben írtam, valahogy most láttam "indokoltnak", hogy felbukkanjon: :) 
Szóval jó olvasást! ♥ :) 

Sietős reggel, ugyanis elaludtam. Gyorsan felkaptam a kedvenc farmeremet és az egyik fekete pólómat, befutottam a fürdőszobába, belőttem a hajam és és sietősen fogat mostam. 

- Harry drágám, hová sietsz? - üdvözölt reggel az anyám. 

- Hope-ért. Késésben vagyok! - vettem fel a kabátomat, mert eléggé esőre állt kint az idő. 

- Úgy hívják a barátnődet? - kapott a szája elé. - Gyönyörű neve van. 

- Nem csak a neve gyönyörű - nevettem. - Anya, azt hiszem be szeretném őt mutatni neked - mondtam csendben. Szememmel a bakancsom orrát bámultam. 

- Ez komoly? Jaj, Harry! És mikor? Hozd már ma! Sütök neki valamit - anyám teljesen belelkesült. Vicces volt... 

- Még nem tudom, hogy mikor... Talán majd pénteken.

- Hozd szombaton, mikor a nővéred is itthon lesz - ajánlotta. 

- Mi? Gemma haza jön? - meglepődésemben elejtettem a kulcsaimat. Már vagy ezer éve nem láttam őt. A Cambridge-i Egyetemre jár, és ha jól tudom, a barátjával él együtt. De csak ennyit tudok róla. Nem tartjuk a kapcsolatot, mióta anyám elvált attól a szeméttől, akit az apámnak neveztem.

- Igen. Reggel hívott. Én is nagyon meglepődtem. Szombaton érkezik és csak pár hétig marad.

- Jön a pasija is? 

- Szakítottak. Eléggé össze van törve szegény. Azt mondta, hogy megcsalta őt, de majd többet mesél ha itt lesz. De most menj, Harry, mert elkésel! - ölelt meg. 

 A kocsimban ülve azon gondolkodtam, hogy milyen lesz Gemma-t újra látni. Vajon hogy nézhet ki? Neki is göndör a haja, mint nekem? És vajon van tetkója? De mi van, ha majd meg sem ismer? Elvégre eléggé sokat változtam majdnem tíz év alatt. 

 Amikor anyáék elváltak, Gemma valamiért az apámhoz került. Nem is értem, hogy hogyan tehetett ilyet a bíróság! Az a férfi egy állat volt. Mindenkit vert. Anyát, a nővéremet és engem is. 

Gemma és az apám elköltöztek London mellé egy kisvárosba, de az a szemét továbbra is zaklatta az anyámat, aki persze teljesen össze volt törve. Elvették tőle a lányát és egy olyan férfinek adták, aki verte őt. Csak kéthetente láthatta őt akkor is csak pár órát. Hogy miért? Mert apám hazudott a bírónak. Úgy állította be az anyámat, mintha egy megbízhatatlan ribanc lett volna. Mindenkinek azt mondta, hogy ivott és hogy kismillió emberrel megcsalta őt. Pedig ez nem volt igaz! Anyám mindig is a legjobbat akarta a gyerekeinek és sosem ivott. Egyszerűen irtózott az alkoholtól. Az apám volt az idióta alkoholista! 

 Végül 15 éves koromban megelégeltem ezt az egész szituációt. Mármint azt, hogy Gemma utál engem és az anyámat. Mert hát az apánk ellenünk fordította őt. Egyre kevesebbszer találkoztak, majd végül teljesen elhidegültek egymástól. Mi már akkor sem tartottuk a kapcsolatot, igazából miattam. Utáltam azt a férfit és Gemma-t is, mert vele élt és teljesen az ő arcképére formálta. 

 Megtudtam anyámtól, hogy apám ellen több eljárás is indult ittas rongálásért, és már csak egy hajszálon múlik, hogy ne kerüljön börtönbe. 

Azt is megtudtam, hogy nem fizeti a gyerektartást, és hogy Gemma-val sem bánik túl jól. 

Feljelentettem apámat. Tudtam, hogy most már biztosan oda kerül, ahová való. A börtönbe. 

Akkor már Gemma 19 éves volt. Tudtam, hogy van hol laknia, mert anyám mondta, hogy összeköltözött a barátjával. 

Hope-ék háza elé értem. Ő már kint állt a ház előtt és várt. Eléggé késésben voltunk.

Fekete pólót viselt Ramones logóval az elején, fekete nadrágot vett fel hozzá és vörös Doc Martens bakancsot.

- Hé, te utánozod a stílusomat? - nevettem, mikor beszállt a kocsiba. 

- Csak kipróbáltam, milyen Harry-nek lenni - nyomott egy puszit a számra, majd el is akart hajolni, de én megfogtam a kezét és még közelebb húztam magamhoz. 

 Tudtam, hogy a szülei látják, ahogy faljuk egymást, de nem érdekelt. Imádom érezni az illatát, azt, hogy milyen selymesek is az ajkai... 

- Szerintem el fogunk késni - szólt közbe nevetve. 

- Nem érdekel - adtam egy utolsó apró csókot a szájára. 

 A csengetés után tíz perccel értünk be az első órára. 

- Minek köszönhetem a késést? - nézett ránk szúrós szemmel Mrs. Knightley. - Hope, a hét elején ellógsz az iskolából, most pedig késel! Ezt nem vártam tőled! 

- Már bocs, de ez az én hibám. Úgyhogy megkérném, hogy ne Hope-t bassza le. Itt vagyok én! Engem cseszegessen, ahogy mindig is szokott. 

- Parancsolsz, Styles? Azt ajánlom, hogy javíts a stílusodon, különben komoly problémák lesznek! - mondta fenyegető hangsúllyal. 

- Ó, majd mindenképp! - vetettem oda gúnyosan, a helyem felé indulva. 

- Ezért még szerintem kapni fogsz - fordult hátra hozzám Hope. 

- Tőled vagy a tanártól? - nevetettem. Ő pedig a fejét csóválva visszafordult. 

 Az óra elég unalmasan telt. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy milyen óra volt, mert gondolkodtam. Egyszer hallottam, hogy valamit kérdez tőlem a tanár, de nem válaszoltam. Ahoz túlságosan is máshol járt az agyam. 

 Gemma-n agyaltam. Azon, hogy vajon hogy fog velem viselkedni. Mi van, ha örökölte apánk természetét? Utálom, hogy nem tudok róla semmit! 

 A szünetben Hope odahúzta a székét a padomhoz és leült mellém. Én arccal a padnak voltam, úgy mintha aludnék. 

Háttal voltam Hope-nak, aki elkezdte a hajamat simogatni, ami jóleső melegséggel töltött el. 

Mosolyogva felé fordultam és megpusziltam a kezét. 

- Mi a baj, Harry? - kérdezte aggodalmasan. 

- Nincs semmi - hazudtam. Utálok neki hazudni, de most még nem szeretném neki elmondani, hogy mi a helyzet. 

- Oké. Csak úgy láttam, hogy szomorú vagy - puszilta meg a szám szélét. 

 Egész nap ilyen nyomott hangulatom volt. Csak ültem a helyemen és megállás nélkül gondolkodtam. 

 Hope ott volt mellettem és nézte, ahogy agyalok. Annyira aranyos volt, ahogy próbált jobb kedvre deríteni. 

 Suli után megkérdeztem őt, hogy haza vihetem-e és beleegyezett. 

Beültünk a kocsiba és el akartam indítani a motort, de elejtettem a kulcsaimat. 

- A francba már! Ma egész nap ilyen rohadt szerencsétlen leszek? - szitkozódtam. 

- Harry! Mi a baj? Most már igazán elmondhatnád! 

- Nincs semmi, oké? Minden rendben - hazudtam újra. Bűntudatot éreztem, de muszáj volt hazudnom. Hope ezt nem értené meg.

- Ne hazudj nekem! - mondta indulatosan, amitől meglepődtem.

- Hazajön a nővérem - mondtam csendben. 

- Van nővéred? - kérdezte meglepődve. - És... Miért baj, ha hazajön?

- Azért, mert már tíz éve nem találkoztunk - arcomon egy könnycsepp gördült végig. Még sosem sírtam egy lány előtt sem. Nem tudom, miért csinálom ezt! Gyűlölök sírni. Utálok gyengének tűnni!

 Nem szólt semmit, csak odahajolt hozzám és megcsókolt. Csendben odabújt hozzám és megfogta a kezem. Megnyugtató volt. 

- Félsz? - suttogta. Megértő volt a hangja. 

- Igen. Nem tudom, meg ismer-e még. Vagy hogy hogy néz ki? Mit szeret? Olyan, mintha egy idegenek lennénk egymás számára. Pedig ő a nővérem! Örülnöm kéne, hogy újra találkozunk...

- Szerintem természetes az, hogy izgulsz, elvégre már nagyon rég nem találkoztatok. És mikor érkezik? - érdeklődött mosolyogva. 

- Szombaton. Figyelj, ő... Nagyon jó lenne, ha... Mellettem lennél, amikor találkozunk. 

- Ez biztos? Mármint úgy értem, hogy ez eléggé őhm... szóval hogy ez csak rátok tartozik, mint családra. És lehet, hogy anyukád nem örülne, ha ott lennék.

- Anyám mondta, hogy jöhetnél szombaton. Említettem neki, hogy be szeretnélek téged mutatni - mosolyogtam rá. Eléggé meglepődött...

- Komolyan? Hát erre nem számítottam! - mondta. Teljesen kivirult a hír hallatán. 

- Tele vagyok meglepetésekkel! - öleltem meg nevetve. Máris jobb kedvem lett. 

 Kitettem Hope-t a házuk előtt. Még egy kicsit beszélgettünk, majd hosszasan megcsókoltam és haza mentem. 

 Nem kérte, hogy maradjak, mert tudta, hogy most egy kis magányra van szükségem.  

Az előszobában egy pár idegen Vans férficipőt láttam, amit furcsának találtam. Anyám nem említette, hogy vendégeket vár... 

 A konyhába lépve egy ismerős alakot pillantottam meg. Háttal ült nekem.

- Louis? - kérdeztem meglepődötten, mire a srác megfordult. 

 Elég hosszú, kócos haja volt és borostája. Fehér pólót viselt valami mintával az elején. Hozzá sötétkék farmert húzott.

 Meglepődötten rám mosolygott és felállt. 

- Harry? Meg...megváltoztál! - nézett rajtam végig.

- Te is! - vontam meg a vállam. - Hogy-hogy ilyenkor jöttél? Nem úgy volt, hogy csak pár hét múlva érkezel?

- Volt alkalmam előbb is eljönni, ezért meg is tettem. Nem is örülsz nekem? - kérdezte csalódottan. 

- De, örülök, csak... Csak váratlanul ért meg minden. Hogy vagy? - próbáltam terelni a témát. 

- Őhm... Hát jól. És te? - zavarban volt, amit meg is értek. Régóta nem találkoztunk. 

- Jól vagyok. Nem jössz fel? - mutattam a szobám felé. Louis-val mindig is jobb volt kettesben beszélni, mert akkor sokkal nyíltabb és közvetlenebb volt.

 A szobámban ülve sok mindenről beszéltünk, de csak hétköznapi dolgokról. 

Megtudtam, hogy valami jól menő bárt vezet New York-ban. Nincs barátnője és egyedül él az új házában. Szóval nyugodt és normális élete van.

- És te veled mi van, Harry? - bökött meg nevetve. - Van barátnőd? 

- Hát... Igen, van - nevettem. 

- Hogy hívják? És hogy néz ki?

- Hope. Hope Evans. És gyönyörű. Meg okos és kedves. 

- Hűha, valaki szerelmes! - mondta gúnyos, mégsem sértő mosollyal.

- Lehet - sütöttem le a szemem.

- Nem lehet, hanem biztos, Harry! Ismerlek. Jó, igaz, hogy már négy éve nem láttuk egymást, de ismerlek. És tudom, hogy mikor vagy szerelmes, vagy mikor nem. Emlékszel Cindy-re? Na mondjuk ő belé biztos nem voltál szerelmes! Megkérdeztem, hogy mi az, ami tetszik rajta, és azt mondtad, hogy a mellei - emlékezett vissza, mire elnevettem magam. Igaz volt, amit Louis mondott. - De most! Nem azt mondtad, hogy jó a feneke, vagy hogy formásak a mellei, hanem azt, hogy gyönyörű, okos és kedves. Harry, te szerelmes vagy! - bokszolt bele a vállamba barátságosan.

 Más dolgokról is beszéltünk, például, hogy mi volt az után, hogy elköltözött. 

Nem mondtam el neki sem Dean-t sem a drogokat, vagy a bűnözést, de azért annyit tudott, hogy eléggé hiányzott. 

- Haver, nekem is hiányoztál! Sokáig nem találtam a helyem. Te is tudod, hogy nem vagyok egy barátkozós típus, úgyhogy sokáig nem voltak barátaim - mondta eléggé szomorúan. - Aztán lett egy haverom. Michael. Elég jól megértettük egymást. Egy idő után a legjobb barátom lett. Mindent elmondtam neki, és ő is nekem. Olyan, mintha a testvérem lett volna - hangjában fájdalom tükröződött. 

- És mi lett? Összevesztetek? - kérdeztem talán egy picit féltékenyen. Nem hiszem el, hogy Louis talált valakit helyettem, nekem pedig nem sikerült helyette.

- Meghalt - mondta csendben. - Michel meghalt! - szeméből egy könnycsepp gördült ki. 

Bűntudatom lett. Féltékeny voltam egy olyan emberre, aki meghalt! Egy idióta vagyok!

- Sajnálom. Sz...szeretnél róla beszélni? - néztem rá megértően. 

- Igen, azt hiszem - bólintott. - Két hete történt. Baleset volt! Nem akartam - mondta, de elcsuklott a hangja. 

- Mi történt, Louis? - kérdeztem meglepődötten. 

- Én... Én vezettem - suttogta. Hallottam, hogy sírt, de nem néztem rá. A földet bámultam. Nem akartam őt sírni látni, fogalmam sincs, miért. - Este volt és esett. Csúszott az út. Hárman mentünk haza. Michael, a barátnője Susan és én. Szabályosan mentem és elővigyázatos voltam, de úgy látszik, nem eléggé. A másik sávban jött szemben velünk egy autó. Hirtelen áttért a mi sávunkba, talán megcsúszhatott. Bepánikoltam. Nem tudtam, hogy hogyan reagáljak. Hirtelen oldalra rántottam a kormányt. Lehajtottunk az árokba és nekicsapódtunk egy fának. Michael hátul ült. Nem volt lekötve. Elől kinyíltak a légzsákok, de Michael előre repült, ki az útra. Nem... Nem akartam, hogy ez legyen! Nem akartam megölni a legjobb barátomat! - zokogott. Teljesen össze volt törve. - Kiderült, hogy a másik sofőr részeg volt! És... Semmi baja nem esett, ahogy nekem sem. Egy ártatlan ember pedig meghalt. Egy olyan ember, akinek semmi köze nem volt az egészhez! Nem tudott tenni ellene. 

- De... Nem volt lekötve! - mondtam csendben. 

- Az nem számít! Michael-nek nem kellet volna meghalnia! A temetésére sem mentem el. Nem tudok a barátnője szemébe nézni, sem a szüleiébe. 

- Nem te voltál a hibás! - vigasztaltam. - A részeg sofőr miatt történt az egész. 

- Mindenki ezt mondja, én mégis magamat hibáztatom. Nem tudtam többet New York-ban maradni. Muszáj volt eljönnöm. Ezért érkeztem előbb. Sikerült eladnom a bárt.     

- Akkor itt maradsz Londonban? Nem is mész vissza? - csodálkoztam. 

- Nem akarok visszamenni. Veszek itt egy kisebb házat. Új életet akarok kezdeni. 

- Amiben tudok, segítek, haver! - öleltem át a fél vállát. - Számíthatsz rám. 

- Köszönöm! - mondta könnyes szemmel. 

 Próbáltam elterelni a gondolatait a balesetről, ezért mindenféle dologról meséltem neki, például az idióta tanárokról a gimiben, filmekről, zenéről, a tetkókról. 

Neki is van pár, de közel sem olyan sok, mint nekem. Csodálkozott, hogy hogyan lehet pár év alatt ennyire tele varratni magad, de biztosítottam őt arról, hogy közel sem olyan nehéz, mint ahogyan azt hiszi. Csak egy kicsit fájdalmas...

 Este felé haza ment, vagyis egy hotelba. Azt mondta, hogy csak most fog kezdeni házat keresni magának, én pedig megígértem neki, hogy majd segítek neki. 

 Mielőtt elaludtam volna, felhívtam Hope-t, mert hiányzott a hangja.

Szeretem hallgatni, ahogyan beszél.

Egy órát beszélhettünk, de már nagyon későre járt, ezért letettük. Rohadt fáradt vagyok és már éjfél múlt...  

Ez is egy eléggé rövid részre sikerült, de eléggé sok történést tartalmaz. :) Úgyhogy remélem tetszett! :) ♥

 KOMMENTEKET AKAROK!! :D *eszelős vigyor*

*D

Szülők (9:rész)

Sziasztok!! Meghoztam a kilencedik részt is. Remélem tetszeni fog. :) Kommenteljetek, hogy milyenre sikerült, hogy tetszett, stb! :D Jó olvasást! ♥ 

U.i.: úgy döntöttetek, hogy legyenek továbbra is képek vagy gif-ek a részek elején, szóval lesznek... :D

 

"Kalapál, amikor rá gondolsz. Kalapál, amikor látod őt. Kalapál, ha várod a találkozást, és kalapál, amikor róla álmodsz. Kalapál. És nem tudod az okát. Nem tudod megfejteni, miért kalapál oly hevesen a szív. Pedig egyszerű. Mert KÉT szív dobban együtt. Egyszerre. A tiéd és az övé. Benned és benne."

Kinyitottam a szemem, és elmosolyodtam, talán magam sem tudom, miért. 

Hope mellettem feküdt és aludt. Egyenletesen vette a levegőt. Olyan nyugodtság áradt belőle, amit ritkán tapasztalni. Ez a nyugodtság kell nekem. Hope mellet lehiggadok, fogalmam sincs, hogyan és miért, de így van. Nem tehetek róla. Nem én akartam, hogy így legyen, de most már nem érdekel. Szeretem ezt a megmagyarázhatatlan érzést. 

 Elmosolyodott álmában, talán még kuncogott is, ha nem képzelődtem. Halkan elnevettem magam és magamhoz húztam. 

A fejét a mellkasomra hajtotta, anélkül, hogy felébredt volna. 

Megsimítottam a haját. Elképesztő, milyen selymes volt. 

- Jó reggelt! Hány óra? - hallottam meg Hope álmos hangját. Mosolygott.

Az éjjeliszekrényen lévő órára pillantott és leolvastam az időt.

- Negyed nyolc - közöltem teljes higgadtsággal.

- Mennyi?! - ült fel az ágyon. Arcára kiült a pánik. - 10 perc és indulunk iskolába! - rekord gyorsasággal kipattant az ágyból és már el is tűnt a fürdőszobában. 

- Hope, most mi legyen? Beszélni szeretnék a szüleiddel... Őhm... Kettőnkről - álltam a csukott fürdőszoba ajtó elé. - Lemenjek hozzájuk?

- Most? Nem, ez nem jó ötlet, Harry! Halasszuk el egy picit máskorra, oké? - nyitotta ki az ajtót. Épp fogat mosott. 

- Oké, de mikorra? Nem akarom halogatni, remélem megérted! - húztam el a számat. Pedig már olyan szépen elterveztem...

- Figyelj, most sietek, oké? És... Majd suliban beszélünk, csak most menj! Nem lenne jó, ha itt látnának - nézett rám aggodalmasan. 

 Az ablakon át távoztam, majd elindultam az iskolába. Gyalog eléggé messze lenne, még szerencse, hogy autóval jöttem...

 Az iskolához érve láttam, hogy mindenki kinn áll a bejárat előtti lépcsőn, ezért inkább én is odamentem hozzájuk. 

- Mi van Styles, fáj még az arcod? - röhögött Chad, az osztály "humoristája".

- Szerintem neked jobban fog fájni, ha még egyet beszólsz! - néztem rá szúrósan, mire lefagyott az arcáról a vigyor. 

 Tíz perce állhattunk kint, mikor megérkezett Hope. 

 Kiszállt az apja kocsijából és elindult felénk. 

Csak egy pillantatást vetettem az apjára. Öltönyt viselt. Arcán nyoma sem volt egy gyengéd érzelemnek, vagy kedvességnek sem. Szigorúnak tűnt. 

- Sziasztok! - jött oda hozzánk Hope. 

Mindenki mosolyogva üdvözölte. 

Odaléptem hozzá, megöleltem és megcsókoltam. Mindenki fütyülni és tapsolni kezdett. 

Hope vörös fejjel elhúzódott tőlem és vigyorogva a földet kezdte pásztázni. 

Fél karommal átöleltem és egy puszit nyomtam a homlokára. 

Mindenki mosolyogva nézett minket, kivéve Summer-t. Ő féltékenyen és megvetően méregette Hope-t. 

- És amúgy mióta is tart ez nálatok? - kérdezte végül. - Csak mert nem értem. Már múlt hét elejétől jártok, csak szakítottatok? Vagy most mi van? 

- Kamuztam. Igazából csak tegnap óta vagyunk együtt - mondtam el az igazságot.

- Miért? Ezt nem értem... - értetlenkedett Summer. Kicsit lassú a felfogása.

- Az viszont legyen az én dolgom, oké? - néztem a szemébe. Egyáltalán nem voltak Hope szemeihez hasonlíthatóak. Az övéi is kékek voltak, csak valamiért ellenszenvesen festettek... Mintha mindig mérges lenne a gazdájuk. Ellenben Hope gyönyörű sugárzó szemeivel. Mintha folyton mosolyognának....

- Harry Styles, és bandája! Nem zavar titeket, hogy már három perce becsengettek? - jött ki az iskola elé a fizikatanár, Mrs. Johnson. - Tűnés be az iskolába! - mutatott a főbejárat felé. 

 Suli után haza indultam. Aztán eszembe jutott, hogy hazavihetném Hope-t, úgyis oda megyek, ahová ő. Beszélni szerettem volna a szüleivel. 

- Hope, hazavigyelek? - mentem oda hozzá. Épp Rebecca-val, az egyik osztálytársunkkal beszélgetett.

- Sajna nem lehet - sóhajtott. - Apu jön értem. 

- De én is oda megyek, ahova te....

- Ezt hogy érted? - értetlenkedett. 

- Tudod, amit mondtam reggel. Beszélni szeretnék a szüleiddel... kettőnkről.

- Oké. Gyere át délután három felé... Mosolyogva odabújt hozzám, én meg átöleltem. 

Rám nézett és egy felénk puszit adott a számra, amitől nevetni kezdtem. 

- Csak ennyit kapok? Azért ennél többet érdemlek, nem? - kérdeztem tettetett felháborodottsággal. 

- Ahogy akarod! - odahajolt hozzám és vadul megcsókolt.
Beletúrt a hajamba, amitől rögtön heves borzongás jött rám. Meglepődtem, mikor ujjával a fürtjeimmel kezdett el játszani. Kezeimet a derekára tettem, amitől elkuncogta magát. Én is mosolyogni kezdtem... 

- Khm... Hope, azt hiszem itt az apukád! - szólt közbe Rebecca. 

Gyorsan elhúzódott tőlem és a kapu felé fordult. 

- Basszus! Mióta áll itt? - kérdezte. Hangja remegett a félelemtől. Fehér volt, mint a fal.

- Úgy két-három perce... Mérgesnek tűnik - mondta bizonytalanul Rebecca. 

- Az is - sóhajtott Hope, és már indult is az apja kocsija felé. 

Kíváncsiságból ránéztem az apjára, csak hogy tudjam, mire számíthatok délután. 

Ő is engem nézett. Szemei apró vonallá szűkültek. Ujjaival türelmetlenül dobolt a kormányon. 

Hope beszállt a kocsiba, mire az apja meg sem várta, hogy becsukja maga mögött az ajtót, a gázpedálra lépett és elhajtott. 

Nem valami szimpatikus alak...

 Haza értem, leültem az ágyamra  és összeszedtem a gondolataimat, hogy mit szeretnék mondani, stb. De az a gond, hogy nem vagyok túlságosan a szavak embere, ezért úgy döntöttem, hogy majd improvizálok. Azt mondom, ami majd az eszembe jut. 

Délután fél három felé az autómba ültem és elindultam. 

Hangos rockzenét hallgattam, hogy megnyugodjak. Ujjaimmal idegesen doboltam a kormányon, ugyanúgy, mint Hope apja délelőtt. 

Megérkeztem a házuk elé, leállítottam a motort, kikapcsoltam a zenét. 

 Az ajtójuk elé lépve úrrá lett rajtam egy kisebb szerű pánik. Mi van, ha nem sikerül őket meggyőzni? Ha csak még jobban megutálnak... Izzadni kezdett a tenyerem. Életemben nem izgultam még ennyire. 

 Sok barátnőm volt már, de egyikük szüleivel sem találkoztam még. 

Mély levegőt vettem és csengettem. 

 Egy női hangot hallottam bentről: "Azonnal megyek!!". Ááá, szóval várnak! Akkor nem lehet baj!

Egy negyven körüli nő nyitotta ki az ajtót. Biztosan Hope anyukája az. 

- Kit keres? - nézett végig rajtam. Elkerekedett a szeme a tetkóim

és a piercingeim láttán.

Tévedtem. Mégsem várnak...

- Hope-t. Őhm... Harry Styles vagyok - nyújtottam kezet, de nem fogadta el a kézfogásomat. Remek...

- Szóval te vagy Harry? - kérdezte felvont szemöldökkel. Szóval hallottak már rólam... Ez jó, vagy rossz? - Gyere be! - invitált be sóhajtva.

A ház belülről is nagy volt, nem csak kívülről. Mindenhol tisztaság volt... Félelmetes...

- Hope, keresnek! - kiáltott fel az emeletre az anyukája. - Egyébként Kristen vagyok - nyújtott kezet. 

- Örvendek! - fogadtam el a kézfogást. 

- Hope, gyere már! - kiáltott hangosabban, mire Hope kidugta a fejét a szobája ajtaja mögül és elmosolyodott.

- Szia, Harry! - ölelt meg, mikor leért a lépcsőn. - Anya, ugye már ismered Harry-t? 

- Volt hozzá szerencsém - mondta megvetően. 

- Styles, te mit keresel itt? - jött le az emeletről az apja. Még otthon is öltöny volt rajta. 

- Jó napot! - nyújtottam kezet, de ő sem fogadta el a kézfogásomat. Ez valami családi hagyomány? 

- Szerintem üljünk le! - tanácsolta zavartan Hope. 

- Harry, kérsz valamit inni? - kérdezte Kristen. 

- Nem, köszönöm! - mondtam mosolyogva. 

- Azért inkább hozok - ment ki a konyhába. 

Zavartan ültünk az előszobában. Az apja csendben engem méregetett, Hope meg csak ült mellettem és izgult...

- Styles, mi a szándékod a lányommal? - kérdezte végül az apja. - Csak hogy tudd, ellenzem a kapcsolatotokat! 

- Tessék Harry, remélem szereted a kólát! - jött vissza az anyukája a konyhából. 

- Persze, köszönöm! - mosolyogtam rá és ő pedig visszamosolygott. Máris szimpatikusabb... 

- Egyébként miért is jöttél? - nézett rám az apja. Eléggé megvető volt...

- Őhm... Nézze, én megértem, hogy aggódik Hope-ért, és félti tőlem, de nincs rá semmi oka. Szeretem a lányát és csak a legjobbat akarom neki, ahogy önök is. 

- De Harry, nézz magadra! Hogy nézel ki? Tele vagy tetoválásokkal és piercingekkel! Nem való egy ilyenhez a lányom! - mondta őszintén az apja. Hope-ra néztem. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Megfogtam a kezét és megszorítottam. 

- Apa, ne mondj ilyeneket Harry-re! Én.... én szeretem őt! - védett meg. "Szeretem őt". Valami furcsa melegséget éreztem belül. Még soha nem mondta senki nekem, hogy szeret. Mérhetetlenül boldog voltam. 

- Biztosan szereted? - nézett ránk Kristen.
- Igen. Szeretem. Ezért nem szeretném, hogy bármi sértőt mondanátok rá!

- Részemről rendben van. Ha szeretitek egymást, akkor csak az áldásomat tudom adni a kapcsolatotokra - mosolygott ránk az anyukája.

- Köszönjük - mondtuk ki egyszerre.

- Azért még ne örüljetek! Én továbbra is ellenzem. Az én lányom nem fog egy drogos punk-kal járni! - mondta ellentmondást nem tűrően az apja. Egyre jobban nem kedvelem ezt a férfit.

- Eric! Hogy mondhatsz ilyet? Harry nem drogos! Nézz rá! Rendes srác, és szereti a lányunkat - védett meg minket Kristen. 

 Este hat felé haza indultam. Kérték, hogy maradjak vacsorára, de anyának megígértem, hogy együtt vacsorázunk.

Az apját sikerült annyira megbékítenünk, hogy megtűrjön és ne gyűlöljön. És azt is sikerült elérnünk. hogy érjen véget Hope szobafogsága, és hogy én jöhessek érte reggel. Ennyi egyenlőre elég is. Egyszer majd csak megkedvel az apja is, nem?

Ez egy ilyen rövidebb rész lett, és leginkább párbeszédekből áll, de azért remélem tetszett. A következő rész hosszabb lesz! :)

*D