Az új lány (2. rész)

Sziasztok! Itt van a második rész is. Először is szeretném megköszönni a hozzászólásokat, nagyon jól estek! ♥ 
Ha minden jól megy ma fent lesz a harmadik rész is. :)
Ha tetszett, kommenteljetek! :)
Jó olvasást! :) 

 

Teljesen lefehéredett. Végignézett a piercingeimen és a tetkóimon. Nagyot nyelt, majd visszafordult az osztály felé. 

Remek. Egy újabb előítéletes barom.

- Őhm... A nevem Hope Evans. A szüleimmel nemrég költöztünk ide New York-ból. És... Őhm... Szeretek olvasni - mondta halkan.

"Szeretek olvasni." Hah, mondtam, hogy stréber.

- Hallottam, hogy sok irodalmi versenyen nyertél már - nézett rá büszkén a tanár. Teljesen el volt bűvölve az új lánytól. - Foglalj helyet! Ott van egy üres pad... - siklott rám a szeme. - Nos, Styles előtt van csak szabad hely, de ő majd elköltözik egy másik padba... Mondjuk oda - mutatott az osztály legtávolabbi felében lévő helyre. Kizárt, hogy elköltözzek innen! - Styles, szedd a táskád és költözz! - utasított.

- Nem - mondtam nemes egyszerűséggel.

- Mi az, hogy nem? - kiáltott rám, mire a lány összerezzent. 

- Nem megyek el innen. Ez az én helyem. Semmi köze hozzá, hogy hol ülök. Ja, és felőlem hívhatja anyámat, nem érdekel. Különben is, honnan tudja, hogy Hope nem szeretne előttem ülni? - mosolyogtam az új lányra, aki újra lefehéredett. 

- Hope, szeretnél előtte ülni? - nézett rá a tanár.

- Ha nincs máshol hely - cincogta, majd elindult a padjához. 

 Hátradőltem a székemen és karjaimat keresztbe fontam. 

Az óra további részében anyagot vettünk. Diktált valami hülyeséget a tanár, de nem volt kedvem írni.

- Styles, miért nem írsz? - sóhajtott.

- Mert nincs kedvem. Talán majd máskor. Bocs - mondtam.

- Na jó, ebből elég lesz! - csapott az asztalra. - Hívom édesanyádat. 

- Pff.. miért nem küld inkább az igazgatóhoz? 

- Mert már un téged! - ordított rám, én pedig bár nem tehetek róla, de elröhögtem magam.

- Oké, hívja anyámat - mondtam neki, mire telefonnal a kezében a folyosó felé indult. - Várjon! - kiáltottam váratlanul utána, mire megtorpant és gúnyos vigyorral az arcán visszafordult. - Kérdezze már meg tőle, hogy mi lesz otthon vacsorára! Kösz! 

A tanárnál ez volt az utolsó csepp a pohárban. Olyan erővel csapta be az ajtót, hogy még az ablakok is beleremegtek.

 Csengetés után mindenki az új lány padja köré gyűlt. Mindenféle hülyeséget kérdezgettek tőle, például, hogy "Amerikában minden nap ettél hamburgert?" vagy, hogy "Milyen színű a szobád?". És ő az összes hülye kérdésre mosolyogva válaszolt. Úgy itták a szavait, mintha kitudja milyen nagy okosságot mondott volna, közben csak üres dolgokról fecsegett.

- Miért nyalja mindenki a seggét? - csattantam fel, mikor már harmadszorra hallottam, hogy valaki a haját vagy a ruháját dicséri.

- Mi van Harry, csak nem féltékeny vagy? - fordult felém Tresh.

- Nem, nem vagyok féltékeny. Csak nem értem, miért kell a seggét nyalni. Ugyan olyan lány, mint bárki. Azért szobrot ne emeljetek neki! - néztem szúrósan Tresh szemébe, majd kimentem az udvarra,

 Korán délután hazaindultam. 

Anyám már a konyhában várt és aggodalmasan nézett rám.

- Harry, gyere, beszélgessünk.

- Kímélj meg, légyszi! 

- Nem, Harry! A viselkedésed elfogadhatatlan. Arrogáns vagy és szemtelen. Miért kell mindig kiakasztani a tanáraidat? - emelte fel a hangját.

- Én nem csinálok semmit... A tanáraim idegbetegek.

- Ne nevess olyan önelégülten, Harry! Szörnyű vagy! 

- Szörnyű vagyok? Hát nem! Nem én vagyok szörnyű, hanem a társadalom. Érted, anya? De persze mindenki a punkra haragszik, miért ne?

Felsiettem a szobámba, becsaptam magam mögött az ajtót és kulcsra zártam.

***************************************

Egy újabb rohadt nap. Utálom az egész iskolát, úgy ahogy van. Mit keresek én ott még mindig 19 éves létemre? 

 Két évvel ezelőtt megbuktam, mert nem voltam hajlandó megszólalni, sem írni a pótvizsgán. Most már baszhatom, már rég elfelejthettem volna ezt a szaros iskolát.

 Leültem az utolsó padba. Rajtam és az új csajon kívül senki sem volt az osztályban. 

- Szia - köszöntött mosolyogva.

- Csá! - néztem fel a telefonomból.

- Hogy vagy? - látszott rajta, hogy kétségbeesetten próbált beszélgetést indítani.

- Hagyjuk a bájcsvejt, jó? Nincs hozzá kedvem, keress mást.

- Én csak... - látni lehetett rajta, hogy totál megijedt, amin elröhögtem magam.

- Te csak mi? Nincs egyetlen egy barátod sem? Barátkozni akarsz? Rossz helyen kopogtatsz, kislány. Keress mást, én nem állok be a seggnyalók sorába. 

- Hogy te mekkora bunkó vagy! - csattant fel és könnyes szemmel kiviharzott az osztályból. Nevetve néztem utána.

 Egész órán zenét hallgattam. Matek volt, amit különösen utálok. 

Egyszer véletlenül megrúgtam Hope székét, aki előttem ült, mire totál mérgesen hátrafordult: 

- Megrúgtál! - nézett bosszúsan a szemembe.

- Jah. Véletlen volt - mondtam közömbösen. Nagyon szórakoztatott a dolog, mert láttam rajta, hogy nagyon felhúzta magát. 

Pár perc múlva újra megrúgtam a székét, csak most erősebben. Nem reagált semmit, ezért megismételtem a mozdulatot.

- Abbahagynád? Nem tudok koncentrálni - csattant fel. 

- Óh, nagyon sajnálom. Fordulj vissza és koncentrálj erősebben, stréber! - mondtam cinikusan.

 Summer szúrós szemmel nézett rám és Hope-ra. Látszott, hogy féltékeny, amiért hozzászóltam az új csajhoz. 

 Iskola után haza akartam menni. Elindultam a kocsim felé, de kicsit sétálnom kellett, mert távolabb parkoltam le.

- Óh, ugyan cica, gyere már velem. Nem foglak bántani! - hallottam egy hangot a mellékutca felől. Felénéztem. Két alakot láttam. Egy erősebb férfi és egy alacsony lány. 

- Gyere velem, ne félj - fogta meg a lányt a férfi, de a lány tiltakozni kezdett.

- Hagyjon békén! Sikítok! - mondta kétségbeesetten a lány. Ismerős volt a hangja, mintha már hallottam volna valahol. Nem tudom, de rohadtul idegesítő hang volt számomra, szóval egy olyan lány lehet a gazdája, aki szintén nagyon idegesít. Hope! 

Futva indultam a mellékutca felé. 

- Hagyd békén! - álltam a halálra rémült Hope elé, hogy megvédjem.

A férfi először megrémült a kinézetemen, de aztán visszanyerte bátorságát.

- El az útból, punk! - mordult rám a kopasz.

- Hagyd őt békén! - ismételtem meg tagolva.

- Miért, különben mi lesz? Összefirkálsz a szemceruzáddal? - gúnyolódott.

- Nem. Szétverem a pofád... - mondtam komolyan.

- Azt megnézném, hogy ver szét engem egy negyven kilós kölyök - nevetett.

Nem kellett több, akkorát behúztam neki, hogy elterült a földön. 

Próbált felkelni, de valószínűleg szédült. Vérzett az orra, ami mosolygásra késztetett.

- Ha még egyszer a közelébe mész, nem az orrodat fogom betörni, hanem a koponyádat, köcsög! - rúgtam bele a fetrengő férfibe. 

Hátranéztem. Hope teljesen lemerevedve állt mögöttem. 

- Gyere - húztam el onnan - Ülj le. Szédülsz? - kérdeztem, mire bólintott.

Leültettem a suli előtti lépcsőre.

- Minden rendben, most már ne félj! - próbáltam megnyugtatni. Hangom meglepően lágy volt.

- Köszönöm - nézett rám könnyes szemekkel.

- Ne köszönd, semmi különöset nem tettem.

- Az a férfi... Meg akart erőszakolni! - sírta el magát. 

- Ne sírj. Már vége. Kiütöttem - mosolyogtam rá, mire ő is halványan elmosolyodott.

Pár percig csendben ültünk, nem szóltunk egymáshoz.

- Nem fáj a kezed? - kérdezte végül.

- Nem - néztem a kezemre. Kicsit belilult, semmi különös.

- Mutasd! - fogta apró kezei közé tetoválással borított kezemet. - Be van lilulva - aggodalmaskodott, mire elhúztam tőle a kezem.

- Nem nagy ügy. Téged nem bántott? 

- Nem, hamar közbeléptél - mondta hálásan.

- Még szerencse. Hazavigyelek? - ajánlottam fel.

- Nem kell. Majd gyalog megyek.

- Hogy megint megtámadjanak? Jó kis terv. Nem is tudod magad megvédeni! - cukkoltam.

- De meg tudom. Mondtam, hogy ha nem hagy békén, sikítok.

- Csak mégjobban felhúztad volna - nevettem ki.

- De... Hé, ne nevess ki! Mindig kinevetsz! - bökött meg.

- Én? Nem, ez nem igaz - védtem magam. - És most gyere. Hazaviszlek.

- Köszi - mondta halkan.

Mondta, merre kell mennem, így hamar odataláltunk.

Totál el volt ájulva a kocsimtól. Fekete Range Rover, minden csaj szereti...

Házuk előtt mégegyszer elmondta, hogy nagyon köszöni amit tettem és nagyon hálás.

Én mégegyszer biztosítottam őt arról, hogy nem kell hálásnak lennie. 

- Akkor szia, Harry! - mosolygott rám. Angyali mosolya van. 

- Szia, Hope. Vigyázz magadra! - nevettem.

- Ha-ha-ha. Nagyon vicces - öltötte ki a nyelvét. 

Kiszállt az autómból és bement a házba, én pedig mosolyogva néztem utána.

*D