Váratlan hír (10.rész)

 Sziasztok! :))
Egy kis meglepetés rész! :)  Remélem tetszeni fog Nektek! És kérlek Titeket, hogy kommenteljetek! :) KÖSZÖNÖM! ♥♥
 U.I.: Úgy terveztem, hogy Louis egy kicsit később lép be a történetbe, de miközben írtam, valahogy most láttam "indokoltnak", hogy felbukkanjon: :) 
Szóval jó olvasást! ♥ :) 

Sietős reggel, ugyanis elaludtam. Gyorsan felkaptam a kedvenc farmeremet és az egyik fekete pólómat, befutottam a fürdőszobába, belőttem a hajam és és sietősen fogat mostam. 

- Harry drágám, hová sietsz? - üdvözölt reggel az anyám. 

- Hope-ért. Késésben vagyok! - vettem fel a kabátomat, mert eléggé esőre állt kint az idő. 

- Úgy hívják a barátnődet? - kapott a szája elé. - Gyönyörű neve van. 

- Nem csak a neve gyönyörű - nevettem. - Anya, azt hiszem be szeretném őt mutatni neked - mondtam csendben. Szememmel a bakancsom orrát bámultam. 

- Ez komoly? Jaj, Harry! És mikor? Hozd már ma! Sütök neki valamit - anyám teljesen belelkesült. Vicces volt... 

- Még nem tudom, hogy mikor... Talán majd pénteken.

- Hozd szombaton, mikor a nővéred is itthon lesz - ajánlotta. 

- Mi? Gemma haza jön? - meglepődésemben elejtettem a kulcsaimat. Már vagy ezer éve nem láttam őt. A Cambridge-i Egyetemre jár, és ha jól tudom, a barátjával él együtt. De csak ennyit tudok róla. Nem tartjuk a kapcsolatot, mióta anyám elvált attól a szeméttől, akit az apámnak neveztem.

- Igen. Reggel hívott. Én is nagyon meglepődtem. Szombaton érkezik és csak pár hétig marad.

- Jön a pasija is? 

- Szakítottak. Eléggé össze van törve szegény. Azt mondta, hogy megcsalta őt, de majd többet mesél ha itt lesz. De most menj, Harry, mert elkésel! - ölelt meg. 

 A kocsimban ülve azon gondolkodtam, hogy milyen lesz Gemma-t újra látni. Vajon hogy nézhet ki? Neki is göndör a haja, mint nekem? És vajon van tetkója? De mi van, ha majd meg sem ismer? Elvégre eléggé sokat változtam majdnem tíz év alatt. 

 Amikor anyáék elváltak, Gemma valamiért az apámhoz került. Nem is értem, hogy hogyan tehetett ilyet a bíróság! Az a férfi egy állat volt. Mindenkit vert. Anyát, a nővéremet és engem is. 

Gemma és az apám elköltöztek London mellé egy kisvárosba, de az a szemét továbbra is zaklatta az anyámat, aki persze teljesen össze volt törve. Elvették tőle a lányát és egy olyan férfinek adták, aki verte őt. Csak kéthetente láthatta őt akkor is csak pár órát. Hogy miért? Mert apám hazudott a bírónak. Úgy állította be az anyámat, mintha egy megbízhatatlan ribanc lett volna. Mindenkinek azt mondta, hogy ivott és hogy kismillió emberrel megcsalta őt. Pedig ez nem volt igaz! Anyám mindig is a legjobbat akarta a gyerekeinek és sosem ivott. Egyszerűen irtózott az alkoholtól. Az apám volt az idióta alkoholista! 

 Végül 15 éves koromban megelégeltem ezt az egész szituációt. Mármint azt, hogy Gemma utál engem és az anyámat. Mert hát az apánk ellenünk fordította őt. Egyre kevesebbszer találkoztak, majd végül teljesen elhidegültek egymástól. Mi már akkor sem tartottuk a kapcsolatot, igazából miattam. Utáltam azt a férfit és Gemma-t is, mert vele élt és teljesen az ő arcképére formálta. 

 Megtudtam anyámtól, hogy apám ellen több eljárás is indult ittas rongálásért, és már csak egy hajszálon múlik, hogy ne kerüljön börtönbe. 

Azt is megtudtam, hogy nem fizeti a gyerektartást, és hogy Gemma-val sem bánik túl jól. 

Feljelentettem apámat. Tudtam, hogy most már biztosan oda kerül, ahová való. A börtönbe. 

Akkor már Gemma 19 éves volt. Tudtam, hogy van hol laknia, mert anyám mondta, hogy összeköltözött a barátjával. 

Hope-ék háza elé értem. Ő már kint állt a ház előtt és várt. Eléggé késésben voltunk.

Fekete pólót viselt Ramones logóval az elején, fekete nadrágot vett fel hozzá és vörös Doc Martens bakancsot.

- Hé, te utánozod a stílusomat? - nevettem, mikor beszállt a kocsiba. 

- Csak kipróbáltam, milyen Harry-nek lenni - nyomott egy puszit a számra, majd el is akart hajolni, de én megfogtam a kezét és még közelebb húztam magamhoz. 

 Tudtam, hogy a szülei látják, ahogy faljuk egymást, de nem érdekelt. Imádom érezni az illatát, azt, hogy milyen selymesek is az ajkai... 

- Szerintem el fogunk késni - szólt közbe nevetve. 

- Nem érdekel - adtam egy utolsó apró csókot a szájára. 

 A csengetés után tíz perccel értünk be az első órára. 

- Minek köszönhetem a késést? - nézett ránk szúrós szemmel Mrs. Knightley. - Hope, a hét elején ellógsz az iskolából, most pedig késel! Ezt nem vártam tőled! 

- Már bocs, de ez az én hibám. Úgyhogy megkérném, hogy ne Hope-t bassza le. Itt vagyok én! Engem cseszegessen, ahogy mindig is szokott. 

- Parancsolsz, Styles? Azt ajánlom, hogy javíts a stílusodon, különben komoly problémák lesznek! - mondta fenyegető hangsúllyal. 

- Ó, majd mindenképp! - vetettem oda gúnyosan, a helyem felé indulva. 

- Ezért még szerintem kapni fogsz - fordult hátra hozzám Hope. 

- Tőled vagy a tanártól? - nevetettem. Ő pedig a fejét csóválva visszafordult. 

 Az óra elég unalmasan telt. Tulajdonképpen azt sem tudom, hogy milyen óra volt, mert gondolkodtam. Egyszer hallottam, hogy valamit kérdez tőlem a tanár, de nem válaszoltam. Ahoz túlságosan is máshol járt az agyam. 

 Gemma-n agyaltam. Azon, hogy vajon hogy fog velem viselkedni. Mi van, ha örökölte apánk természetét? Utálom, hogy nem tudok róla semmit! 

 A szünetben Hope odahúzta a székét a padomhoz és leült mellém. Én arccal a padnak voltam, úgy mintha aludnék. 

Háttal voltam Hope-nak, aki elkezdte a hajamat simogatni, ami jóleső melegséggel töltött el. 

Mosolyogva felé fordultam és megpusziltam a kezét. 

- Mi a baj, Harry? - kérdezte aggodalmasan. 

- Nincs semmi - hazudtam. Utálok neki hazudni, de most még nem szeretném neki elmondani, hogy mi a helyzet. 

- Oké. Csak úgy láttam, hogy szomorú vagy - puszilta meg a szám szélét. 

 Egész nap ilyen nyomott hangulatom volt. Csak ültem a helyemen és megállás nélkül gondolkodtam. 

 Hope ott volt mellettem és nézte, ahogy agyalok. Annyira aranyos volt, ahogy próbált jobb kedvre deríteni. 

 Suli után megkérdeztem őt, hogy haza vihetem-e és beleegyezett. 

Beültünk a kocsiba és el akartam indítani a motort, de elejtettem a kulcsaimat. 

- A francba már! Ma egész nap ilyen rohadt szerencsétlen leszek? - szitkozódtam. 

- Harry! Mi a baj? Most már igazán elmondhatnád! 

- Nincs semmi, oké? Minden rendben - hazudtam újra. Bűntudatot éreztem, de muszáj volt hazudnom. Hope ezt nem értené meg.

- Ne hazudj nekem! - mondta indulatosan, amitől meglepődtem.

- Hazajön a nővérem - mondtam csendben. 

- Van nővéred? - kérdezte meglepődve. - És... Miért baj, ha hazajön?

- Azért, mert már tíz éve nem találkoztunk - arcomon egy könnycsepp gördült végig. Még sosem sírtam egy lány előtt sem. Nem tudom, miért csinálom ezt! Gyűlölök sírni. Utálok gyengének tűnni!

 Nem szólt semmit, csak odahajolt hozzám és megcsókolt. Csendben odabújt hozzám és megfogta a kezem. Megnyugtató volt. 

- Félsz? - suttogta. Megértő volt a hangja. 

- Igen. Nem tudom, meg ismer-e még. Vagy hogy hogy néz ki? Mit szeret? Olyan, mintha egy idegenek lennénk egymás számára. Pedig ő a nővérem! Örülnöm kéne, hogy újra találkozunk...

- Szerintem természetes az, hogy izgulsz, elvégre már nagyon rég nem találkoztatok. És mikor érkezik? - érdeklődött mosolyogva. 

- Szombaton. Figyelj, ő... Nagyon jó lenne, ha... Mellettem lennél, amikor találkozunk. 

- Ez biztos? Mármint úgy értem, hogy ez eléggé őhm... szóval hogy ez csak rátok tartozik, mint családra. És lehet, hogy anyukád nem örülne, ha ott lennék.

- Anyám mondta, hogy jöhetnél szombaton. Említettem neki, hogy be szeretnélek téged mutatni - mosolyogtam rá. Eléggé meglepődött...

- Komolyan? Hát erre nem számítottam! - mondta. Teljesen kivirult a hír hallatán. 

- Tele vagyok meglepetésekkel! - öleltem meg nevetve. Máris jobb kedvem lett. 

 Kitettem Hope-t a házuk előtt. Még egy kicsit beszélgettünk, majd hosszasan megcsókoltam és haza mentem. 

 Nem kérte, hogy maradjak, mert tudta, hogy most egy kis magányra van szükségem.  

Az előszobában egy pár idegen Vans férficipőt láttam, amit furcsának találtam. Anyám nem említette, hogy vendégeket vár... 

 A konyhába lépve egy ismerős alakot pillantottam meg. Háttal ült nekem.

- Louis? - kérdeztem meglepődötten, mire a srác megfordult. 

 Elég hosszú, kócos haja volt és borostája. Fehér pólót viselt valami mintával az elején. Hozzá sötétkék farmert húzott.

 Meglepődötten rám mosolygott és felállt. 

- Harry? Meg...megváltoztál! - nézett rajtam végig.

- Te is! - vontam meg a vállam. - Hogy-hogy ilyenkor jöttél? Nem úgy volt, hogy csak pár hét múlva érkezel?

- Volt alkalmam előbb is eljönni, ezért meg is tettem. Nem is örülsz nekem? - kérdezte csalódottan. 

- De, örülök, csak... Csak váratlanul ért meg minden. Hogy vagy? - próbáltam terelni a témát. 

- Őhm... Hát jól. És te? - zavarban volt, amit meg is értek. Régóta nem találkoztunk. 

- Jól vagyok. Nem jössz fel? - mutattam a szobám felé. Louis-val mindig is jobb volt kettesben beszélni, mert akkor sokkal nyíltabb és közvetlenebb volt.

 A szobámban ülve sok mindenről beszéltünk, de csak hétköznapi dolgokról. 

Megtudtam, hogy valami jól menő bárt vezet New York-ban. Nincs barátnője és egyedül él az új házában. Szóval nyugodt és normális élete van.

- És te veled mi van, Harry? - bökött meg nevetve. - Van barátnőd? 

- Hát... Igen, van - nevettem. 

- Hogy hívják? És hogy néz ki?

- Hope. Hope Evans. És gyönyörű. Meg okos és kedves. 

- Hűha, valaki szerelmes! - mondta gúnyos, mégsem sértő mosollyal.

- Lehet - sütöttem le a szemem.

- Nem lehet, hanem biztos, Harry! Ismerlek. Jó, igaz, hogy már négy éve nem láttuk egymást, de ismerlek. És tudom, hogy mikor vagy szerelmes, vagy mikor nem. Emlékszel Cindy-re? Na mondjuk ő belé biztos nem voltál szerelmes! Megkérdeztem, hogy mi az, ami tetszik rajta, és azt mondtad, hogy a mellei - emlékezett vissza, mire elnevettem magam. Igaz volt, amit Louis mondott. - De most! Nem azt mondtad, hogy jó a feneke, vagy hogy formásak a mellei, hanem azt, hogy gyönyörű, okos és kedves. Harry, te szerelmes vagy! - bokszolt bele a vállamba barátságosan.

 Más dolgokról is beszéltünk, például, hogy mi volt az után, hogy elköltözött. 

Nem mondtam el neki sem Dean-t sem a drogokat, vagy a bűnözést, de azért annyit tudott, hogy eléggé hiányzott. 

- Haver, nekem is hiányoztál! Sokáig nem találtam a helyem. Te is tudod, hogy nem vagyok egy barátkozós típus, úgyhogy sokáig nem voltak barátaim - mondta eléggé szomorúan. - Aztán lett egy haverom. Michael. Elég jól megértettük egymást. Egy idő után a legjobb barátom lett. Mindent elmondtam neki, és ő is nekem. Olyan, mintha a testvérem lett volna - hangjában fájdalom tükröződött. 

- És mi lett? Összevesztetek? - kérdeztem talán egy picit féltékenyen. Nem hiszem el, hogy Louis talált valakit helyettem, nekem pedig nem sikerült helyette.

- Meghalt - mondta csendben. - Michel meghalt! - szeméből egy könnycsepp gördült ki. 

Bűntudatom lett. Féltékeny voltam egy olyan emberre, aki meghalt! Egy idióta vagyok!

- Sajnálom. Sz...szeretnél róla beszélni? - néztem rá megértően. 

- Igen, azt hiszem - bólintott. - Két hete történt. Baleset volt! Nem akartam - mondta, de elcsuklott a hangja. 

- Mi történt, Louis? - kérdeztem meglepődötten. 

- Én... Én vezettem - suttogta. Hallottam, hogy sírt, de nem néztem rá. A földet bámultam. Nem akartam őt sírni látni, fogalmam sincs, miért. - Este volt és esett. Csúszott az út. Hárman mentünk haza. Michael, a barátnője Susan és én. Szabályosan mentem és elővigyázatos voltam, de úgy látszik, nem eléggé. A másik sávban jött szemben velünk egy autó. Hirtelen áttért a mi sávunkba, talán megcsúszhatott. Bepánikoltam. Nem tudtam, hogy hogyan reagáljak. Hirtelen oldalra rántottam a kormányt. Lehajtottunk az árokba és nekicsapódtunk egy fának. Michael hátul ült. Nem volt lekötve. Elől kinyíltak a légzsákok, de Michael előre repült, ki az útra. Nem... Nem akartam, hogy ez legyen! Nem akartam megölni a legjobb barátomat! - zokogott. Teljesen össze volt törve. - Kiderült, hogy a másik sofőr részeg volt! És... Semmi baja nem esett, ahogy nekem sem. Egy ártatlan ember pedig meghalt. Egy olyan ember, akinek semmi köze nem volt az egészhez! Nem tudott tenni ellene. 

- De... Nem volt lekötve! - mondtam csendben. 

- Az nem számít! Michael-nek nem kellet volna meghalnia! A temetésére sem mentem el. Nem tudok a barátnője szemébe nézni, sem a szüleiébe. 

- Nem te voltál a hibás! - vigasztaltam. - A részeg sofőr miatt történt az egész. 

- Mindenki ezt mondja, én mégis magamat hibáztatom. Nem tudtam többet New York-ban maradni. Muszáj volt eljönnöm. Ezért érkeztem előbb. Sikerült eladnom a bárt.     

- Akkor itt maradsz Londonban? Nem is mész vissza? - csodálkoztam. 

- Nem akarok visszamenni. Veszek itt egy kisebb házat. Új életet akarok kezdeni. 

- Amiben tudok, segítek, haver! - öleltem át a fél vállát. - Számíthatsz rám. 

- Köszönöm! - mondta könnyes szemmel. 

 Próbáltam elterelni a gondolatait a balesetről, ezért mindenféle dologról meséltem neki, például az idióta tanárokról a gimiben, filmekről, zenéről, a tetkókról. 

Neki is van pár, de közel sem olyan sok, mint nekem. Csodálkozott, hogy hogyan lehet pár év alatt ennyire tele varratni magad, de biztosítottam őt arról, hogy közel sem olyan nehéz, mint ahogyan azt hiszi. Csak egy kicsit fájdalmas...

 Este felé haza ment, vagyis egy hotelba. Azt mondta, hogy csak most fog kezdeni házat keresni magának, én pedig megígértem neki, hogy majd segítek neki. 

 Mielőtt elaludtam volna, felhívtam Hope-t, mert hiányzott a hangja.

Szeretem hallgatni, ahogyan beszél.

Egy órát beszélhettünk, de már nagyon későre járt, ezért letettük. Rohadt fáradt vagyok és már éjfél múlt...  

Ez is egy eléggé rövid részre sikerült, de eléggé sok történést tartalmaz. :) Úgyhogy remélem tetszett! :) ♥

 KOMMENTEKET AKAROK!! :D *eszelős vigyor*

*D