Szülők (9:rész)

Sziasztok!! Meghoztam a kilencedik részt is. Remélem tetszeni fog. :) Kommenteljetek, hogy milyenre sikerült, hogy tetszett, stb! :D Jó olvasást! ♥ 

U.i.: úgy döntöttetek, hogy legyenek továbbra is képek vagy gif-ek a részek elején, szóval lesznek... :D

 

"Kalapál, amikor rá gondolsz. Kalapál, amikor látod őt. Kalapál, ha várod a találkozást, és kalapál, amikor róla álmodsz. Kalapál. És nem tudod az okát. Nem tudod megfejteni, miért kalapál oly hevesen a szív. Pedig egyszerű. Mert KÉT szív dobban együtt. Egyszerre. A tiéd és az övé. Benned és benne."

Kinyitottam a szemem, és elmosolyodtam, talán magam sem tudom, miért. 

Hope mellettem feküdt és aludt. Egyenletesen vette a levegőt. Olyan nyugodtság áradt belőle, amit ritkán tapasztalni. Ez a nyugodtság kell nekem. Hope mellet lehiggadok, fogalmam sincs, hogyan és miért, de így van. Nem tehetek róla. Nem én akartam, hogy így legyen, de most már nem érdekel. Szeretem ezt a megmagyarázhatatlan érzést. 

 Elmosolyodott álmában, talán még kuncogott is, ha nem képzelődtem. Halkan elnevettem magam és magamhoz húztam. 

A fejét a mellkasomra hajtotta, anélkül, hogy felébredt volna. 

Megsimítottam a haját. Elképesztő, milyen selymes volt. 

- Jó reggelt! Hány óra? - hallottam meg Hope álmos hangját. Mosolygott.

Az éjjeliszekrényen lévő órára pillantott és leolvastam az időt.

- Negyed nyolc - közöltem teljes higgadtsággal.

- Mennyi?! - ült fel az ágyon. Arcára kiült a pánik. - 10 perc és indulunk iskolába! - rekord gyorsasággal kipattant az ágyból és már el is tűnt a fürdőszobában. 

- Hope, most mi legyen? Beszélni szeretnék a szüleiddel... Őhm... Kettőnkről - álltam a csukott fürdőszoba ajtó elé. - Lemenjek hozzájuk?

- Most? Nem, ez nem jó ötlet, Harry! Halasszuk el egy picit máskorra, oké? - nyitotta ki az ajtót. Épp fogat mosott. 

- Oké, de mikorra? Nem akarom halogatni, remélem megérted! - húztam el a számat. Pedig már olyan szépen elterveztem...

- Figyelj, most sietek, oké? És... Majd suliban beszélünk, csak most menj! Nem lenne jó, ha itt látnának - nézett rám aggodalmasan. 

 Az ablakon át távoztam, majd elindultam az iskolába. Gyalog eléggé messze lenne, még szerencse, hogy autóval jöttem...

 Az iskolához érve láttam, hogy mindenki kinn áll a bejárat előtti lépcsőn, ezért inkább én is odamentem hozzájuk. 

- Mi van Styles, fáj még az arcod? - röhögött Chad, az osztály "humoristája".

- Szerintem neked jobban fog fájni, ha még egyet beszólsz! - néztem rá szúrósan, mire lefagyott az arcáról a vigyor. 

 Tíz perce állhattunk kint, mikor megérkezett Hope. 

 Kiszállt az apja kocsijából és elindult felénk. 

Csak egy pillantatást vetettem az apjára. Öltönyt viselt. Arcán nyoma sem volt egy gyengéd érzelemnek, vagy kedvességnek sem. Szigorúnak tűnt. 

- Sziasztok! - jött oda hozzánk Hope. 

Mindenki mosolyogva üdvözölte. 

Odaléptem hozzá, megöleltem és megcsókoltam. Mindenki fütyülni és tapsolni kezdett. 

Hope vörös fejjel elhúzódott tőlem és vigyorogva a földet kezdte pásztázni. 

Fél karommal átöleltem és egy puszit nyomtam a homlokára. 

Mindenki mosolyogva nézett minket, kivéve Summer-t. Ő féltékenyen és megvetően méregette Hope-t. 

- És amúgy mióta is tart ez nálatok? - kérdezte végül. - Csak mert nem értem. Már múlt hét elejétől jártok, csak szakítottatok? Vagy most mi van? 

- Kamuztam. Igazából csak tegnap óta vagyunk együtt - mondtam el az igazságot.

- Miért? Ezt nem értem... - értetlenkedett Summer. Kicsit lassú a felfogása.

- Az viszont legyen az én dolgom, oké? - néztem a szemébe. Egyáltalán nem voltak Hope szemeihez hasonlíthatóak. Az övéi is kékek voltak, csak valamiért ellenszenvesen festettek... Mintha mindig mérges lenne a gazdájuk. Ellenben Hope gyönyörű sugárzó szemeivel. Mintha folyton mosolyognának....

- Harry Styles, és bandája! Nem zavar titeket, hogy már három perce becsengettek? - jött ki az iskola elé a fizikatanár, Mrs. Johnson. - Tűnés be az iskolába! - mutatott a főbejárat felé. 

 Suli után haza indultam. Aztán eszembe jutott, hogy hazavihetném Hope-t, úgyis oda megyek, ahová ő. Beszélni szerettem volna a szüleivel. 

- Hope, hazavigyelek? - mentem oda hozzá. Épp Rebecca-val, az egyik osztálytársunkkal beszélgetett.

- Sajna nem lehet - sóhajtott. - Apu jön értem. 

- De én is oda megyek, ahova te....

- Ezt hogy érted? - értetlenkedett. 

- Tudod, amit mondtam reggel. Beszélni szeretnék a szüleiddel... kettőnkről.

- Oké. Gyere át délután három felé... Mosolyogva odabújt hozzám, én meg átöleltem. 

Rám nézett és egy felénk puszit adott a számra, amitől nevetni kezdtem. 

- Csak ennyit kapok? Azért ennél többet érdemlek, nem? - kérdeztem tettetett felháborodottsággal. 

- Ahogy akarod! - odahajolt hozzám és vadul megcsókolt.
Beletúrt a hajamba, amitől rögtön heves borzongás jött rám. Meglepődtem, mikor ujjával a fürtjeimmel kezdett el játszani. Kezeimet a derekára tettem, amitől elkuncogta magát. Én is mosolyogni kezdtem... 

- Khm... Hope, azt hiszem itt az apukád! - szólt közbe Rebecca. 

Gyorsan elhúzódott tőlem és a kapu felé fordult. 

- Basszus! Mióta áll itt? - kérdezte. Hangja remegett a félelemtől. Fehér volt, mint a fal.

- Úgy két-három perce... Mérgesnek tűnik - mondta bizonytalanul Rebecca. 

- Az is - sóhajtott Hope, és már indult is az apja kocsija felé. 

Kíváncsiságból ránéztem az apjára, csak hogy tudjam, mire számíthatok délután. 

Ő is engem nézett. Szemei apró vonallá szűkültek. Ujjaival türelmetlenül dobolt a kormányon. 

Hope beszállt a kocsiba, mire az apja meg sem várta, hogy becsukja maga mögött az ajtót, a gázpedálra lépett és elhajtott. 

Nem valami szimpatikus alak...

 Haza értem, leültem az ágyamra  és összeszedtem a gondolataimat, hogy mit szeretnék mondani, stb. De az a gond, hogy nem vagyok túlságosan a szavak embere, ezért úgy döntöttem, hogy majd improvizálok. Azt mondom, ami majd az eszembe jut. 

Délután fél három felé az autómba ültem és elindultam. 

Hangos rockzenét hallgattam, hogy megnyugodjak. Ujjaimmal idegesen doboltam a kormányon, ugyanúgy, mint Hope apja délelőtt. 

Megérkeztem a házuk elé, leállítottam a motort, kikapcsoltam a zenét. 

 Az ajtójuk elé lépve úrrá lett rajtam egy kisebb szerű pánik. Mi van, ha nem sikerül őket meggyőzni? Ha csak még jobban megutálnak... Izzadni kezdett a tenyerem. Életemben nem izgultam még ennyire. 

 Sok barátnőm volt már, de egyikük szüleivel sem találkoztam még. 

Mély levegőt vettem és csengettem. 

 Egy női hangot hallottam bentről: "Azonnal megyek!!". Ááá, szóval várnak! Akkor nem lehet baj!

Egy negyven körüli nő nyitotta ki az ajtót. Biztosan Hope anyukája az. 

- Kit keres? - nézett végig rajtam. Elkerekedett a szeme a tetkóim

és a piercingeim láttán.

Tévedtem. Mégsem várnak...

- Hope-t. Őhm... Harry Styles vagyok - nyújtottam kezet, de nem fogadta el a kézfogásomat. Remek...

- Szóval te vagy Harry? - kérdezte felvont szemöldökkel. Szóval hallottak már rólam... Ez jó, vagy rossz? - Gyere be! - invitált be sóhajtva.

A ház belülről is nagy volt, nem csak kívülről. Mindenhol tisztaság volt... Félelmetes...

- Hope, keresnek! - kiáltott fel az emeletre az anyukája. - Egyébként Kristen vagyok - nyújtott kezet. 

- Örvendek! - fogadtam el a kézfogást. 

- Hope, gyere már! - kiáltott hangosabban, mire Hope kidugta a fejét a szobája ajtaja mögül és elmosolyodott.

- Szia, Harry! - ölelt meg, mikor leért a lépcsőn. - Anya, ugye már ismered Harry-t? 

- Volt hozzá szerencsém - mondta megvetően. 

- Styles, te mit keresel itt? - jött le az emeletről az apja. Még otthon is öltöny volt rajta. 

- Jó napot! - nyújtottam kezet, de ő sem fogadta el a kézfogásomat. Ez valami családi hagyomány? 

- Szerintem üljünk le! - tanácsolta zavartan Hope. 

- Harry, kérsz valamit inni? - kérdezte Kristen. 

- Nem, köszönöm! - mondtam mosolyogva. 

- Azért inkább hozok - ment ki a konyhába. 

Zavartan ültünk az előszobában. Az apja csendben engem méregetett, Hope meg csak ült mellettem és izgult...

- Styles, mi a szándékod a lányommal? - kérdezte végül az apja. - Csak hogy tudd, ellenzem a kapcsolatotokat! 

- Tessék Harry, remélem szereted a kólát! - jött vissza az anyukája a konyhából. 

- Persze, köszönöm! - mosolyogtam rá és ő pedig visszamosolygott. Máris szimpatikusabb... 

- Egyébként miért is jöttél? - nézett rám az apja. Eléggé megvető volt...

- Őhm... Nézze, én megértem, hogy aggódik Hope-ért, és félti tőlem, de nincs rá semmi oka. Szeretem a lányát és csak a legjobbat akarom neki, ahogy önök is. 

- De Harry, nézz magadra! Hogy nézel ki? Tele vagy tetoválásokkal és piercingekkel! Nem való egy ilyenhez a lányom! - mondta őszintén az apja. Hope-ra néztem. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Megfogtam a kezét és megszorítottam. 

- Apa, ne mondj ilyeneket Harry-re! Én.... én szeretem őt! - védett meg. "Szeretem őt". Valami furcsa melegséget éreztem belül. Még soha nem mondta senki nekem, hogy szeret. Mérhetetlenül boldog voltam. 

- Biztosan szereted? - nézett ránk Kristen.
- Igen. Szeretem. Ezért nem szeretném, hogy bármi sértőt mondanátok rá!

- Részemről rendben van. Ha szeretitek egymást, akkor csak az áldásomat tudom adni a kapcsolatotokra - mosolygott ránk az anyukája.

- Köszönjük - mondtuk ki egyszerre.

- Azért még ne örüljetek! Én továbbra is ellenzem. Az én lányom nem fog egy drogos punk-kal járni! - mondta ellentmondást nem tűrően az apja. Egyre jobban nem kedvelem ezt a férfit.

- Eric! Hogy mondhatsz ilyet? Harry nem drogos! Nézz rá! Rendes srác, és szereti a lányunkat - védett meg minket Kristen. 

 Este hat felé haza indultam. Kérték, hogy maradjak vacsorára, de anyának megígértem, hogy együtt vacsorázunk.

Az apját sikerült annyira megbékítenünk, hogy megtűrjön és ne gyűlöljön. És azt is sikerült elérnünk. hogy érjen véget Hope szobafogsága, és hogy én jöhessek érte reggel. Ennyi egyenlőre elég is. Egyszer majd csak megkedvel az apja is, nem?

Ez egy ilyen rövidebb rész lett, és leginkább párbeszédekből áll, de azért remélem tetszett. A következő rész hosszabb lesz! :)

*D