Idegen érzés (8. rész)

 Sziasztok! Végre itt a nyolcadik rész is. :) Jó olvasást és kommenteljetek, ha tetszett! ♥

Mosolyogva csuktam be magam mögött a bejárati ajtót. Lerúgtam a fekete Doc Martens bakancsomat, majd befelé indultam.

 A konyhába lépve anyámmal találtam szembe magam, aki aggodalmasan méregetett.      

- Mrs. Knightley felhívott - mondta köszönésképpen. 

- Azt mindjárt gondoltam. Üdvözölt? - vontam fel a jobb szemöldököm, amiben egy fémkarika volt.

- Nem vagy vicces! Aggódom érted! - nézett rám komolyan.

- Anya, nyugi már! Nem kell a humorom miatt aggódnod! Majd elolvasok pár vicckönyvet vagy ilyesmi... 

- Az ég szerelmére, Harold, legalább most az egyszer vegyél valamit komolyan! - ütött ököllel az asztalra, amitől eléggé meglepődtem. Anyám kiborult... - Megint lógni kezdtél! Meg akarsz bukni, Harry? Húsz évesen is gimnáziumba akarsz járni? Kezdj már magaddal valamit, fiam!

- Csak most az egyszer lógtam. És hidd el, nem csak magam miatt tettem - érdekes módon szememmel a talajt kezdtem pásztázni, mintha csak valami érdekes lenne rajta. - És nem, nem szeretnék megbukni. 

- Nem tudom, hogy érted azt, hogy nem magad miatt tetted, de tudod mit? Nem is akarom. 19 éves vagy, vállalj már egy kis felelősséget a tetteidért! Viselkedj felnőtt módjára, csak erre kérlek! 

Én csak bólintottam, majd a szobám felé indultam. Az anyámmal való vitázás nem tartozik a kedvenc tevékenységeim közé...

- Ja és Harry! - szólt rám, mikor már a szobám ajtajához értem. Visszafordultam és várakozóan felé pillantottam. - Louis hazajön! - mondta már valamivel vidámabban.

A hír engem is feldobott. 

- Mikor? És honnan tudod? - érdeklődtem mosolyogva. 

- A jövő hét folyamán. Felhívott, mert téged nem tudott elérni.

 Az ágyamon ülve megállapítottam, hogy ez határozottan jó hír. Mármint az, hogy Lou hazajön. Nagyon rég nem láttam őt.

Olyan volt nekem, mintha a testvérem lenne. Nagyon sokat lógtunk együtt. Aztán mikor én 15 éves voltam, ő kiköltözött Amerikába a szüleivel. 

Eleinte skype-n tartottuk a kapcsolatot, de az már nem volt ugyanaz. 

A skype-t felváltotta a telefonhívás, ami eléggé rossz volt, mivel ilyenkor csak üres dolgokról beszéltünk, például arról, hogy milyen a suli, az időjárás és még sorolhatnám.

Aztán egyre ritkábban hívtuk egymást, talán három hetente egyszer. 

Majd teljesen megszakadt a kapcsolat. A hívásokat felváltotta pár hülye születésnapi üdvözlőlap, amiken többnyire ez állt: "Boldog születésnapot, Harry! Itt kint Amerikában minden szép és jó. Remélem Londonban is minden jól megy. 

Pacsi: Louis xx" 

Ezidő alatt éltem a legproblémásabb korszakomat, azaz a "Dylan-korszakot".

Talán ez a Louis-s dolog is közrejátszott, hisz nem mondom, hogy nem fájt a legjobb és egyben az egyetlen barátom elvesztése.

Mindenesetre tök jó dolog, hogy újra találkozunk. Talán jó lesz egy régi arcot is látni.

A gondolkodásomból egy telefon csörgés zökkentett ki. 

Hope nevét láttam a képernyőn, ezért gondolkodás nélkül fel is vettem. 

- Szia! - szóltam bele mosolyogva.

- Szia! - köszönt suttogva.

- Miért suttogsz? -kérdeztem furán.  

- Hogy ne hallják, hogy telefonálok. Eléggé kiakadtak. Elég nagy lecseszést kaptam. 

- Hát, engem is kiokítottak otthon, de segáz!Hol vagy?

- Két hét szobafogságot kaptam - mondta még halkabban. - Majdnem elvették a telefonomat is. 

- Hány éves is vagy? 14? - mosolyogtam. Egy kicsit szigorú büntetés. 

- Ez nem vicces! A szüleim eléggé komolyan veszik az ilyen dolgokat.  Szerintem csak akkor engednek ki, ha iskolába megyek. Sőt, akkor sem gyalog fogok menni szerintem. Még szerencse, hogy van erkélyem. 

- Azért holnap még érted mehetek, nem? - kérdeztem aggodalmasan. Érte akarok menni! Nem tilthatják el tőlem! 

- Hát... Nem hiszem. Ők akarnak bevinni a suliba, sőt, apám még értem is jönne. Nagyon nem akarják, hogy furikázz! Sőt, azt sem engedik, hogy bármi közöm legyen hozzád - hallottam, ahogyan elcsuklott a hangja. Tudtam, hogy sírni fog. Szerettem volna ott lenni vele, átölelni, megnyugtatni...

- Hope, kérlek ne sírj! Nem lesz semmi gáz! Nem tilthatnak el minket egymástól! Tudod mit? Úgy leszünk, mint Rómeó és Júlia. Titokban találkozgatunk, vagy ilyesmi - próbáltam őt jobb kedvre deríteni, ha már nem lehetek ott vele. 

- Biztos? - hallottam, hogy mosolyog. 

- Igen, biztos! Csak senki sem fog meghalni a történet végén! - tettem hozzá. 

Úgy egy órát beszélgettünk még, aztán le kellett tennie, mert zajt hallott a folyosó felől, és attól félt, talán meghallják, hogy telefonál és elveszik a telefonját.

Már sötét volt odakinn, ezért filmet néztem. Nem igazán kötött le, ugyanis Hope-n járt az agyam.

Azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnám meggyőzni szüleit, hogy nem kell tőlem félteniük a lányukat, hisz csak a jót akarom neki. 

Fel kéne hívnom őket? Na jó, ez alapjában is már hülyeség, hisz nem tudom a telefonszámukat. Meg hát nem hiszem, hogy telefonon meg tudnám őket győzni arról, hogy semmi rosszat nem akarok a lányuktól. Az ilyesmit személyesen kéne intézni. 

 Próbáltam elaludni, de valahogy nem ment. Csak forgolódtam, lerúgtam a takarómat, mert melegem volt, aztán visszatakartam magam, mert fáztam. 

Hirtelen ötlettől vezérelve kipattantam az ágyból és felöltöztem, majd az bejárati ajtó felé indultam. 

- Hova mész? - hallottam anyám hangját magam mögül. Ezek szerint nem aludt.

- Csak... Csak egy kicsit sétálni - hazudtam. 

- Ne hazudj, Harry! Az éjjel közepén sétálni? Mondd, te teljesen hülyének nézel? - kérdezte felháborodottan.

- Nézd, anya, semmi rosszat nem fogok csinálni! Bízz bennem! Nem kell aggódnod értem, mert már megváltoztam. 

- Jó, csak vigyázz magadra, Harry! - sóhajtott aggodalmasan. - De kérlek mondd el, hogy hova mész! Nyugodtabb lennék! 

- Egy lányhoz - néztem hátra a vállam fölül. 

Reakciója egy széles mosoly volt. 

- Majd megismerhetem?

- Majd egyszer talán - nevettem. 

 Beültem a kocsimba és egyenesen Hope-ék háza felé vettem az irányt. 

 Megálltam a kapu előtt és leállítottam a motort. 

Odaálltam a kapuajtó elé és csak próba-szerencse képpen lenyomtam a kilincset, de nem voltam csalódott, mikor nem nyílt ki. Az éjszaka közepe van, most komolyan miért csodálkozom ezen?! 

Még láttam a Tv villogását a szobában, szóval valaki még fent van. 

Azt hiszem, be kell másznom...

Körülnéztem az utcán, hogy nem lát-e valaki, mert még véletlenül betörőnek is néznek. 

A kapu vasból készült, tetején valami hülye lándzsaszerű "izék" voltak.

Itt nem mászhatok be, mert szó szerint felnyársalnám magam, és ahoz most valahogy nincs a túl sok kedvem...

Oldalra néztem. A házat egy közepesen magas kőfal vette körül. Talán itt kéne próbálkoznom. Még egyszer körülnéztem, és felkapaszkodtam a falra. Elég könnyen felhúztam magam a tetejére. Az egyik lábamat átvetettem a falon, így most elég érdekes látványt nyújthattam, ugyanis lovaglóülésben ültem. 

Aztán eszembe jutott: Mi van, ha van kutyájuk? Mondjuk egy egy Rottweiler. Nem szeretnék vele összefutni...

Halkan fütyültem egyet, majd vártam egy kicsit. Nem kezdett el ugatni semmi, nem is futott oda semmilyen állat a kerítéshez, hogy széttépjen, így arra következtettem, hogy nem tartanak kutyát.

Gyorsan átvetettem a másik lábamat is, majd leugrottam a falról és... és egy bokorba érkeztem. Hát mit mondjak, nem volt kellemes érzés. A hülye ágak összeszurkáltak, pár helyen elkezdtem vérezni, de nem fájt komolyabban. Meg sem mertem mozdulni, hátha az apja az apja meghallotta, ahogy a bokorba estem...

Úgy fél percet vártam, hogy hátha valaki kijön és rám ordít, hogy mégis mi a francot csinálok én itt az éjjel közepén, de semmi reakció, ezért felkeltem.

Körülnéztem az udvarban. Eléggé nagy kertjük volt. A ház oldala mentén haladtam. Melyik lehet Hope ablaka? 

Most ha felmászok oda, ahol villog a tévé, és nem az övé, akkor eléggé nagy bajba kerülök, és Hope is.

Aztán eszembe jutott: Hope azt mondta, hogy még jó, hogy van erkélye, mert így legalább kimehet valamelyest. 

A ház másik oldala felé futottam. Megpillantottam az erkélyt. Hogyan jutok fel? Nem tudnék felmászni....

A ház másik felében láttam egy létrát a falnak támasztva, azt talán használhatnám!

Visszamentem érte, majd az erkély mellé támasztottam.

Gyorsan felmásztam, majd átléptem az erkélyre.

Benéztem az üvegajtón. 

Hope az ágyán feküdt és laptopján netezett. Ezek szerint ezt nem vették el tőle...

Halkan bekopogtam az üvegajtón. Rögtön felém kapta a fejét. Pontosabban az ajtó felé, mivel én gondolom nem látszottam.

Láttam, hogy eléggé megrémült. Nem akartam megijeszteni, de mit is vártam. Nem mindenki marad nyugodt, ha az éjjel közepén kopognak az erkélye ajtaján...

Még egyszer kopogtam. Letette maga mellé a laptopot és felkelt az ágyról. 

Még mindig félt, de látni lehetett rajta, hogy minden bátorságát összeszedte...

Közelebb jött. és most már felismerte az árnyékomat. Elmosolyodott és kinyitotta az ajtót.

- Harry! - mondta halkan. - Hát te? Mit csinálsz ilyenkor itt?

- Hozzád jöttem - öleltem meg. - Látni akartalak. Tudni akartam, hogy hogy vagy! 

- Ez.... Ez veszélyes, Harry. Nem szabadna itt lenned! - mondta aggodalmasan.

- Nem érdekel, Hope. Veled akarok lenni - néztem mélyen a szemébe, mire ő zavarában mosolyogva félre nézett.

Becsuktam magam mögött az ajtót. Ő még mindig zavarodottan állt. Nem tudta elhinni, hogy itt vagyok.

Odaálltam elé és megsimogattam az arcát, mire ő lehunyta a szemeit. Olyan selymes bőre volt.

Közelebb hajoltam és egy puszit adtam a szája mellé, mire ő megfogta a nyakamat. Csodálkoztam a reakcióján, de tetszett. 

Újra a szemébe néztem és megcsókoltam. Nem tudom leírni az érzést. Olyan volt, mint még soha. A szívem a duplájára gyorsult,a hasamban lévő "lepkék" teljesen megőrültek. Ismeretlen volt, ijesztő, mégis csodálatos. Nem akartam, hogy vége legyen.

Fogalmam sincs, meddig tarthatott. Átöleltem. Éreztem, hogy hevesen lélegzik. Vajon ő is úgy érzett, mint én? Remélem...

- Itt maradsz velem? - kérdezte mosolyogva.

- Persze - pusziltam meg az arcát.

Leültünk az ágyra és a kezébe vette a laptopját.

- Hogy-hogy nem vették el? - értetlenkedtem.

- A laptopot? Hát azt mondtam, hogy prezentációt kell csinálnom -mosolygott.

- És ők erre? - nevettem. Ezt nem néztem volna ki belőle...

- Beleegyeztek, hogy nálam maradhasson pár napig. Szerintük a tanulás a legfontosabb.
Még pár órát fent voltunk. Filmet néztünk, aztán Hope elálmosodott és elaludt a mellkasomon. 

- Jó éjt, Hope! - adtam egy puszit a homlokára.
- Jó éjt, Harry! - motyogta félálomba.

 *D